Életmód 2.

Egy valamit megtanultunk az “életmódváltás” kapcsán: soha, senkinek ne mond el!
Tényleg. Nem kell. Az emberek általában hülyeségeket gondolnak ezzel kapcsolatban. Apósom konkrétan azt, hogy szegény gyerek, biztos éhezik itthon, mert nem etetjük valamivel óránként.
Konkrét példa: egy héten át Kispipi az osztálytársával, és annak anyukájával volt, úgynevezett “házi napköziben”. Avagy, csereüdültetés, mert a másik héten a kislány volt velünk.
Előzőleg elmondtuk M.-nek, az anyukának, hogy mit nem etetünk a lányunkkal, mert elég sok munkába, kitartásba került, hogy végre normálisan nézzen ki, és jól érezze magát a bőrében. Soroltam: semmi tészta, péksütemény, lisztes dolog, krumpli. Fagyi heti egy, vagy kettő.
“Ahaaa!” jött a válasz.
Anyuka, nagyon precízen megtervezte a hetet excelben, és átküldte a napi programot, meg a menüt.
Az utóbbi így kezdődött: Hétfő – gulyás leves, túrós tészta, vagy palacsinta…
Nálam itt szakadt el a cérna.

Eper is megkapta a magáét a barátnőitől, mikor elmentek együtt egy születésnapi buliba.
Azon kívül, hogy irigy pillantásokat kapott, volt egy mondat, amin azóta is nevetünk, ha eszünkbe jut: “most már ne fogyjál tovább, mert ráncos leszel!”
Ezen a bulin szóltak rá azért, mert evett egy szelet tortát, vagy épp egy kis sonkát, hogy: “Mit eszel? Neked olyat nem szabad, hiszen életmódváltásban vagy!”

Tehát, ha valaki eztán azzal jön, hogy “jaj, de jól néztek ki! Fogyókúráztok?”, akkor nem kezdjük el taglalni, hogy csak ezt, meg azt nem eszünk, és odafigyelünk az étkezésre, mert úgysem érti meg. Egyszerűen lezárjuk a kérdést: Nem!

 


Életmód

Lassan egy éve az “életmód-váltásnak”. Már ahogy ezt az okosok nevezik. Én inkább minőség-javításnak hívnám.
Ha napi 12 órát ülsz, és szinte 0 a mozgásod, akkor előbb jön az unalmadban evés (zacskó nápolyi egy éjszaka alatt), aztán meg a felismerés (Úristen, hogy nézek ki!), végül győz a tenni akarás. Jobb esetben.

Nálam mozgáshiánnyal kezdődött, azt hiszem. Világéletemben csináltam valamit. Vívás, gerelyezés, lovaglás, gördeszkázás, hegyi kerékpározás. A vízi sportok valahogy kimaradtak, bár egy kajakozásra a Dunán lehet, hogy beneveznék.
Míg a vár mögött volt a Duma-gyár, biciklivel jártam be dolgozni, körbelétráztam egy stúdiót, reflektorral a kezemben. Aztán átkerültünk Óbudára, kelünk hajnali 4-kor, vagy épp hazaérünk hajnali 6-ra, 12 órát punnyadunk, és ilyenkor nincs kedve, meg ereje az embernek biciklire ülni.

Elkezdtem jógázni. Igaz, “csak” az Öt Tibeti jógapózt gyakoroltam. Először mindegyikből hármat csináltam, és vért izzadtam. Most 21-nél tartok, és másfajta jógagyakorlatokat keresek, amik kicsit jobban átmozgatnak. Talán még órára is befizetek…

Radikális változást mégis csak az evés hozott. És ez az a rész, amit a környezetünkben senki sem ért meg igazán.
Eper bulizni volt a barátnőivel, akik irigykedve nézték, hogy már úgy néz ki, mint szülés előtt, mikor megismerkedtünk, míg ők kissé túlsúlyosak. Mikor Babám valami húst evett, fennhangon rászóltak, hogy hát mit eszik? Hiszen ő életmód-váltásban van.
Azt már hiába magyarázta, hogy nyugodtan ehet húst, de nem eszik hozzá kenyeret, mint a többiek.
Anyósnak drasztikusan le kellene fogynia, mert különben vége az életének. Többször rá lett durrantva emiatt. De úgy gondolja, hogy a diéta nem neki való. “Egyek főtt krumplit, meg kefirt, meg salátát?” – kérdezte fintorogva.
Ahogy látom, az emberek el vannak tájolódva.

Sok dolog van, amit nem eszünk, nem iszunk. És ami fő: a gyerekünket sem tömjük semmi ártalmassal.
A recept igen egyszerű: nem eszünk semmit, amiben liszt van. Bár ez sem teljesen igaz. De a palacsintát például zabpehelylisztből sütjük (ugyanolyan finom), kenyérből, ha veszünk, magosat, rozsosat (nem fehéret, félbarnát, még ha annak a legjobb is az íze), tésztát teljeskiörlésű lisztből, vagy rizstésztát. Nem készítünk olyan ételt, amibe rántás, habarás kell. Nem eszünk krumplit, és rizst is csak keveset.
Nem iszunk üdítőitalokat. Maximum ha étterembe megyünk. Nem eszünk chipset (egy év alatt, két zacskó krumpliszirom azért elfogyott). Moziban sem zabálunk, csak filmet nézünk.
Tehát mindent eszünk. Húshoz sok zöldséget, főzeléket kukoricakeményítővel, sonkát, szalámit puffasztott rizzsel, magos kenyérrel. És sok gyümölcsöt. Ezért egy éve (lekopogom), senki sem lett beteg. Még Kispipi sem, mikor az osztály legnagyobb része otthon feküdt influenzával, meg mindenféle takonykórral.
És bár közhelynek tűnik, mégis azt kell mondanom, ez az egész fejben dől el. Kell egy elhatározás, hogy én mostantól nem eszem-iszom szemetet, már bocsánat a szóért, de ez az igazság.
Nincs szüksége a testemnek, szervezetemnek agyoncukrozott, sózott, és ezek összetételével gondosan kombinált élelmiszerekre.
Ráadásul sajnálom kiadni haszontalan dolgokra a pénzt.

 


Rajz

Januárban a születésnapomon vettem egy Faber-Castell tűfilcet, mert szerettem volna az akvarelljeimen élesebb kontúrokat. Akkor kezdődött.
Azóta töretlenül, majd’ minden nap rajzolok. Mindig is tetszettek a tűfilccel, tintával rajzolt képek. A technika ahogy árnyékolnak, kontúroznak vele, és ahogy a képeket általában akvarellel kiszínezik. Ki csak egy-egy részletet, ki az egész képet.
Vettem egy vázlatfüzetet, és még pár filcet, ceruzát, vonalzót… és elkapott a gépszíj.
Főleg munkában rajzolok sokat. Egyik nap úgy éreztem, valami hiányzik a képemről. Egy kis szín. De mivel színezzek? Elkezdtem felkutatni a benti fiókjainkat, és ráakadtam pár szövegkiemelő filcre. Így született például az éjszakai utcát ábrázoló rajzom. Nevetve meg is jegyeztem, hogy a szövegkiemelő az én akvarellem.
Otthon elkezdtem kísérletezni vegyes technikával. Tűfilccel megrajzoltam, akvarellceruzával színeztem a képeket. Volt, ahol túlzásba estem.
Közben folyton keresem az újabb eszközöket.
Nem voltam megelégedve az első füzetemmel, mert B5-ös méretű, amit kissé nagynak ítéltem. Főleg, miután rajzoltam pár A5-ös rajzlapra, keresni kezdtem ezt a méretet. Végre, nagy örömömre, találtam, egész jó áron, egy 100 lapos, spirálos tömböt.
Közben vettem egy Micron tűfilc-készletet az ebay-en. Bővült a palettám.
Aztán kezdtem úgy érezni, hogy egy-két képemen nem ártana pár szín. Elkezdtem keresni-kutatni, mit használnak a “nagyok”. Olyan szín, és típuskavalkádba futottam bele, hogy nem győzöm kapkodni a fejem. Most ott tartok, hogy színesből van 3-3 Touch, Promarker alkoholos, és hét darab Zig akvarell filc.
Igen ám! De átütnek a rajztömböm lapjain…
Kicsit mindennapossá vált, hogy ha nem rajzolok, akkor színes filcekkel kapcsolatos videókat nézek, és ebay-en keresek, mert itthon kicsi a választék, vagy nagyon drága.
Mániákusan hangzik? Az is. Néha már én is unom.
Jó lenne egy leírás, hogy “ha ilyen, és ilyen filccel dolgozol, akkor ilyen, és ilyen papírra, füzetre van szükséged”. Persze normális áron, ha lehet.
Kellene már egy rutin, vagy hogyan is  hívják, hogy ha kipattan a fejemből egy ötlet, akkor csak nyúljak a megfelelő eszközökhöz, és ne kezdjek azon morfondírozni, hogy ha ezzel rajzolok, ahhoz nem jó ez, vagy az a papír, akkor meg mire, hogyan?

“Mostan színes tintákról álmodom”

Mindig önmagam tanultam arról, ami érdekelt. Így ismerkedtem meg a Photoshop-al, Gimp-el, Inkscape-el. A rajzzal sincs másként. Inspirálódom a Pinterest-en, technikákat lesek el a YouTube-on. Közben keresem a nekem tetsző stílust, illetve próbálom megtanulni azt.
Próbálkoztam ember, illetve karakterábrázolással, de rá kellett jönnöm, hogy nem az én műfajom. Biztos meg tudnám tanulni az emberi test arányait, de nem érdekel.
Ami tetszik, az az úgynevezett “urban sketching”. Azaz épületek “leskiccelése”. Megragadnak azok a képek, ahogy a lehető legegyszerűbben, néha nem is túl egyenes vonalakkal, képesek lerajzolni egy-egy házat, utcarészletet. Ezt a stílust szeretném elsősorban elsajátítani. Szeretem a hangulatát.

Urban sketching

Rajz: Gérard Michel


Iskola

Kezdem azt érezni, hogy az iskolával is ugyanúgy ráfaragtunk, mint annak idején az óvodával. Igaz, ott annyi volt a gond, hogy évente cserélődtek az óvónők, mert a dadus mindenkin főnökösködött a csoportban.
A suliban viszont megy a hatalmi, vagy mifene, harc. Az osztályfőnöknő próbál szülőket megnevelni a gyerekeiken keresztül, ha nem a neki tetsző életmódot élik.
Hozzá teszem, semmi köze hozzá, ki, hogyan éli mindennapjait, ha csak valami aggasztót nem lát. Teszem azt, minden nap lilára van verve a gyerek, vagy jól láthatóan valami baja van.
Három gyerek már átiratkozott másik osztályba, vagy iskolába félévkor.
Megállapítottuk, hogy a tanárnő valószínűleg nem tud matematikát tanítani, vagy rosszul magyaráz. Bár Kispipi szerint itthon jobban megérti, mert jobban magyarázunk.
A tanárnő a legjobb osztályt akarja. Ezt a következőképpen éri el: az ötösnél rosszabb jegyeket nem írja be, csak “kis jegyként”. A gyengébbeket kiutálja (lásd féléves átiratkozások). Állítólag a legjobb átlagot felmutató osztályfőnök plusz pénzt kap? Ezt hallottam tanár ismerőstől.
A másik probléma a pénz. Konkrétan, tömjük a nőt. Tavaly jazz-balett foglalkozást tartott, ahova az osztály nagy része járt. Idén már nem jelentkeztek annyian, ezért két délután, kis csoportos rajzórákat tart, alkalmanként 4000 forintért.
Kispipit nyáron megtanítottam árnyékolni, ezért a tanárnő “meghívta” a rajzórára. Vesztünkre. Normális alkotást azóta sem láttunk tőle. Viszont ezért a pénzért még mi visszük a nyersanyagot is.
Tavaly meghirdetett korrepetálást. Állítólag csak az első óra volt ingyen.
A gyerekeket minden évben elviszi három napra erdei táborba, valami titkos (tényleg az. Még a címet sem mondja meg) helyre, valahova a Jenői tóhoz. A jazz-balett tábort is ott tartja. A családjáé a terület.
A nő tömény önellentmondás. Az egyik kisfiút megalázta az osztály előtt, mert a mekiben tartotta a szülinapi zsúrját. Kérte, emelje fel a kezét, aki az osztályból meg van hívva.
Állandóan beszél az egészséges életmódról, de minden szünetben az iskola előtt dohányzik, és a tanártársát hangosan, az osztály előtt kérdezi: “te is jössz gyújtani?”

Aki most áll iskolaválasztás előtt, annak azt tudom mondani, semmit nem érnek a nyílt órák. Az csak színjáték. Inkább kérdezzék körbe azokat a szülőket, akiknek a gyerekei a kiszemelt iskolába járnak.
A bosszantó még ebben, hogy a mostani tanársztrájkok idején Kispipi otthon maradt, igazoltuk az elmaradt napjait. De ez a tanárnő nem érdemli meg a szolidaritást.


Antialkohol

Oly sok mindenki elcsodálkozik azon, hogy lassan 25 éve nem ittam egy csepp alkoholt sem. Kérdezik, hogy bírom ki, és ilyenkor kicsit furcsán, talán szánakozva is nevetek fel, hisz az élethez, a normális élethez, nem feltétel az alkohol. Ahogy a kábítószer sem.
Szoktam mondani: kinőttem belőle.
S mivel nekem gyorsan fel kellett nőnöm, ez a mondat nem is akkora hülyeség, mint ahogy elsőre hangzik.
Mikor 4-5 éves lehettem, mindennap láthattam, hogy mit tesz az alkohol a családommal. Az apám részegen verte az anyámat, aki szintén belemenekült az alkoholizmusba, hogy csökkentse a fiatalon (18 évesen) elbaszott élete feletti, és a mindennapos fizikai fájdalmát. Aztán elváltak 6 éves koromra, de az alkohol anyám kezében ragadt. Undorodtam végigmenni vele az utcán. Inkább messzire lemaradtam, és kissé szánakozva néztem imbolygó járását, ahogy szinte faltól a parkoló autóig bejárta a járdát.
Később kórházba került emiatt, ahol azt mondat az orvos, ha így folytatja, két hetet ad neki. Akkor abba hagyta az ivást.
Négy évvel ezelőtt, megint elkezdett inni, ami a tavalyi halálát is okozta. Sejtettem. Amikor telefonon beszéltünk, vagy amikor utoljára, négy éve meglátogattuk őket, a viselkedése ugyanolyan volt, mint gyerekkoromban. Az ismerős gyomorszorító érzés is.
Szerintem sejtette, hogy megéreztem rajta. Ritkultak a telefonhívások, a skype beszélgetések.

Keresztanyámékra mindig felnéztem. Ők voltak nekem a tiszta, rendes család. Sosem ittak, unokatesómék tanulmányi eredményei mindig jók voltak, és az egész általánost egy iskolában járták ki, míg én évente, két évente másikban, attól függően, mikor melyik szülőmnél, nagyszülőmnél laktam. És saját szobájuk volt egy napfényes panelházban.
Aztán mikor először láttam keresztapámat részegen, furcsa volt. Ő a vidám fajtához tartozik, így nem üvöltött, nem verekedett, hanem egy idő után csendben elaludt. Emlékszem, mekkora csalódás, és milyen rossz érzés volt így látnom őt.
Mikor barátoknál, ismerősöknél nyári kerti-partin veszünk részt, és valamelyik házigazda szülő vidámabb lesz a sörtől, bortól, vagy amit éppen iszik, a gyerekeik szemében ugyanazt az érzést látom visszatükrözni, mint amit anno én is éreztem. Nem értik, nem is érthetik azt az állapotot, amit az alkohol okoz, de nagyon rosszul esik nekik másmilyennek látni a jó esetben, imádott szüleiket.
És ők mindent észre is vesznek.
Többek között ezért sem iszom alkoholt. Nem akarok a lányom szemében ilyen érzéseket viszontlátni.

 


Anime

Pár éve ismerkedtem meg a japán rajzfilm-stílussal, mikor D.W.Jones Vándorló palota sorozatát olvastam, és megtudtam, csináltak belőle rajzfilmet.
Azóta keresem az érdekesebb anime filmeket, sorozatokat. Mijazaki életművének nagy részét már megnéztem. Valamelyiket többször is. Sőt! Kispipinek is megmutattam azokat, amik a korának megfelelők: Totoro, Kiki. Valamikor sort kerítünk a Könyvek hercegére is.
Twitteren kaptam tippeket, hogy ebben a stílusban milyen sorozatokat érdemes nézni. Így leragadtam, és két hét alatt megnéztem a 64 részes Fullmetal Alchemist Testvériséget.
Később a Bakemonogatari, One-Punch Man, Charlotte, legutóbb pedig az Erased című sorozatot néztem meg, szinte egy szuszra. Ezeknek a rajzfilmsorozatoknak az egyik előnyük, hogy viszonylag rövid, 12 részesek, alig fél órásak, és a tévésorozatokkal ellentétben, van végük, és nem húzzák x. évadig.
Lassan a japán beszédhez is hozzászokik a fülem. Sőt! Egy kicsit érdekelni is kezdett a nyelv, ezért kerestem némi tananyagot. Ha lesz ihletem hozzá, talán elkezdem tanulni. Igaz, a némettel sem haladtam sokat.
Visszatérve a címbeli műfajra: bevallom, még mindig zavar a szereplők számomra túlzott megnyilvánulásai. Például, ha valaki meglepődik, vagy kap valami negatív kritikát, rögtön kiabálni kezd, fülsértő módon. De ha ezeken túlteszi magát az ember, nagyon sok jó történetet ismerhet meg, főleg fantasy, és sci-fi témában.

erased

 


Képregény

Kockás, Hahota, Alfa. Ezekkel kezdtem azt hiszem megszeretni a képregényeket. Aztán jöttek Zórád Ernő nagyalakú művei, az Utazás Plutóniába, Pompei utolsó napjai, na meg a Rejtő-füzetek. Később már majdnem mindenkinél volt Bobo, Góliát, aztán berobbantak a szuperhősök: Fantom, Pókember, X-men.
Azóta is őrzöm, és gyűjtöm őket. Mióta megint lehet kapni az újságosnál, veszem majdnem mindet. Sajnos a magyar különlegességeket, mint az 5Panels kiadványait, csak képregénybörzéken tudom megszerezni. De érdemes őket támogatni.
Csak azt sajnálom, hogy nincs itthon kultúrája az ötödik művészetnek. A gyerekek nem olvasnak képregényeket, mert nem lehet kapni nekik valót.

kepregeny

 


Ház

Minden vágyam szerezni valahol egy erdő közepén, egy folyó, vagy tó partján egy házat, felpakolni egy terepjárónyi kaját, könyvet, a hangszeremet, rajz cuccaimat, és legalább egy hónapra kilépni a világból. Hallgatni a csendet, kirándulni az erdőben, olvasni, rajzolni a víz partján. Még talán horgászni is megtanulnék, bár csak a szálkátlan halakat szeretem.
Nagyon hiányzik az efféle nyugalom.

erdeihazFotó: Dylan Furst

 


Zene

Egy ideje már nem dobolok. Mivel ritmushangszerről van szó, már nem elégít ki, hogy egyedül püfölöm a cajont, meg a csörgőt. Jó lenne zenélni valaki(k)vel.
Hát álljon itt egy hirdetés:

Cajon-os, együtt zenélés céljából keres gitárost, hegedűst, csellistát, furulyást, klarinétost, szaxofonost, és még sorolhatnám, azaz bárkit, aki valamilyen hangszeren játszik. Próbaterem van. Jelentkezni itt, twitteren, vagy a “Rólam” fül alatt található email-címen lehet.
Nem baj, ha kezdő vagy, a fontos, hogy örömöd leld a közös zenélésben.

 


Lackfi János: A nőci, ha negyven…

A nőci, ha negyven, még gondos a sminkje,
a nőci, ha negyven, aligha riszál,
a nőci, ha negyven, már taxikat int le,
és áll körülötte az éjjeli bál.

A nőci, ha negyven, a ráncai szépek,
és lányos a lába, hisz fitneszezik,
ügyel vonalak, szinek egyvelegére,
és ötletes öltözetek övezik.

A nőci, ha negyven, még beste a teste,
a lánya kamasz, vele harcol erőst,
még könnyeden ébred, elalszik az este,
s útjára bocsátja a reggeli hőst.

A nőci, ha negyven, beszéde a pajzsa,
és rendezi vígan a környezetét,
már bomlik előtte jövő kusza rajza,
s múltjáról is egyre kitisztul a kép.

A nőci, ha negyven, biztos hely az űrben,
vevő a humorra, de el nem alél,
bár vágyai vannak, nem vágyik el innen,
nem húzza a csőbe a szoknyapecér.

A nőci, ha negyven, savanyíthat uborkát,
hümmögve idézed a gondolatát,
és összedob este egy isteni tortát,
és rendezi újra zilált csapatát.

A nőci, ha negyven, már támasz a bajban,
körötte pörögnek a lét körei,
és úgy megy az utcán, mint penge a vajban,
s nem bánja, ha medve, ki átöleli.