Venni, venni

Van olyan időszak, mikor sok minden elromlik az ember otthonában.
Először próbálja elodázni a hirtelen jött kiadást. Javítgatni az eszközt, ha lehetséges, de aztán nagyot sóhajtva körbenéz az interneten, végigjár egy pár boltot, és összeszorított fogakkal a zsebébe nyúl.

Minap a NAS-unk végérvényesen megadta magát. Próbáltam újraindítani random időszakonként, betettem a hűtőbe, mert régen az segített, de semmi.
Körbenéztem a piacon, és eléggé elszállt árakat találtam. Okosabb emberektől azt a tanácsot kaptam, hogy vegyek mikroszervert, mert többet tud, és mert jobb, mint egy sima hálózati tároló, és kb. ugyanannyiba kerül. Na, de hol kapok ilyet, normális áron?

Két hete, hogy az öreg Puch biciklimet lepucoltam, visszaakasztottam a tavaly kiakadt váltóbovdent, és az első tavaszi napsütésben a Megyeri híd felé vettem az irányt, úgynevezett “teszt bringázás” végett.
Aztán úgy félúton a híd felé, a bovden, illetve az összekötője ismét elhagyta magát, és engem. Így egy sebességgel, de megtettem a tervezett utat. Ha már messziről észrevettem egy közelgő emelkedőt, elkezdtem őrülten tekerni, mint egy hörcsög a futókerékben. Hazaérve megrendeltem az erősebb összekötőt, és a hozzávaló bovdent is, de már egy ideje érzem, hogy ideje lenne egy másik, jobb felszereltségű bringát venni.
Mikor tavaly nyáron  bicikliket béreltünk az Árpád hídnál, és egy normális vasat éreztem magam alatt, már kezdett megfogalmazódni bennem ez az érzés.

 


Előző

Mostanában úgy kell rávennem magam mindenre.
Az otthoni jógázásnak amúgy is megvan az a veszélye, hogy előtte még odadobok egy mosást, még elmosogatok, még rendet csinálok, aztán már annyi az idő, hogy reggelizni kellene, és tele hassal nem lehet jógázni.

Fizetem a próbatermet, de nem is tudom mikor voltam ott utoljára. Még dobot sem kell vinnem, mert van vagy tíz a terem polcán. Igaz, itt az is közrejátszik, hogy nincs kivel zenélni. Magamban meg már unalmas, csak ütni a ritmusokat.

A rajzolás sem megy. Épp tegnap sikerült megerőltetni magam, úgy másfél hét után. Igaz, hogy ilyenkor papírt, és tintát pazarlok, de legalább lett valami, ha nem is szemgyönyörködtető, végeredménye.
A rajziskolába jutásom meg annyira hektikus… ehh!

Az előző bejegyzésemhez kapcsolódva, folytatódik ez a… nem is tudom, mitől van ez a motiválatlanság. Nevezzük tavaszi fáradtságnak. Remélem, hamar elmúlik.


Kedv

Vannak ezek az elkeseredett, szomorú, befelé forduló időszakaim, mikor nem érzem jól magam a bőrömben.
Tegnap hiába ejtettem meg az idei első biciklizést, mert a váltó félúton elhagyott.
Akármit csinálok, rosszul sül el.
Ilyenkor azt gondolom, minek rajzolni, mikor nincs tehetségem hozzá, és nem az jön ki a kezem alól, ami a fejemben van.
Minek doboljak, mikor egyedül vagyok, és nincs egy gitáros, akivel ketten örömzenélnénk hetente legalább egyszer.
Aztán itt a munka. Piszkosul utálok hajnali 4-kor kelni, még ha taxit, vagy céges kocsit küldenek értem. Vagy reggel 6-kor lefeküdni az éjszakai műszak után, és délben felébredni, nem túl kipihenten, aztán hajrá, vissza a malomba.
El kellene innen menni, de jön a kérdés, hogy hová? Mit tudnék csinálni? Ehhez értek, meg a világításhoz. Sosem csináltam mást.
Hobbiként viszek pár wordpress-es weboldalt ismerősöknek, töltöm fel a tartalmaikat, amit küldenek. Nem lenne rossz egy ilyen munka.
Mostanában megyek egy ismerős fazekashoz, hogy kipróbáljam a korongozást, és ha bejön, igyekszem megtanulni. De ezzel a hangulattal már előre félek, mi lesz belőle.
Azt hiszem, rám férne egy jó nagy alvás, és sok szex…

 


Zabos

Az első zabkásámat kilöttyintettem a klotyóba, mert hülye fejjel ananászdarabokat tettem bele, és azzal együtt főztem össze. A végén úgy nézett ki, mint valami fura állagú leves, vagy főzelék.
A második zabkásám csak kifutott a mikróban. De ebbe a banándarabok mellé, már csokipasztillákat is dobáltam.
A karma megbaszhatja!

 


Taxi

Reggel 4.30-kor taxiba ültem, mint mindig, mikor nappalos vagyok.
A rádióban Hungária, Edda, aztán Lord szólt.
Néztem a szélvédőn túli Szentendrei utat. Már csak az hiányzott, hogy egy Ladában üljek.
Akkor, ott úgy tűnt, hogy errefelé semmi sem változott a 80-as évek óta.
Jobban belegondolva, ez így is van.


Életmód 2.

Egy valamit megtanultunk az “életmódváltás” kapcsán: soha, senkinek ne mond el!
Tényleg. Nem kell. Az emberek általában hülyeségeket gondolnak ezzel kapcsolatban. Apósom konkrétan azt, hogy szegény gyerek, biztos éhezik itthon, mert nem etetjük valamivel óránként.
Konkrét példa: egy héten át Kispipi az osztálytársával, és annak anyukájával volt, úgynevezett “házi napköziben”. Avagy, csereüdültetés, mert a másik héten a kislány volt velünk.
Előzőleg elmondtuk M.-nek, az anyukának, hogy mit nem etetünk a lányunkkal, mert elég sok munkába, kitartásba került, hogy végre normálisan nézzen ki, és jól érezze magát a bőrében. Soroltam: semmi tészta, péksütemény, lisztes dolog, krumpli. Fagyi heti egy, vagy kettő.
“Ahaaa!” jött a válasz.
Anyuka, nagyon precízen megtervezte a hetet excelben, és átküldte a napi programot, meg a menüt.
Az utóbbi így kezdődött: Hétfő – gulyás leves, túrós tészta, vagy palacsinta…
Nálam itt szakadt el a cérna.

Eper is megkapta a magáét a barátnőitől, mikor elmentek együtt egy születésnapi buliba.
Azon kívül, hogy irigy pillantásokat kapott, volt egy mondat, amin azóta is nevetünk, ha eszünkbe jut: “most már ne fogyjál tovább, mert ráncos leszel!”
Ezen a bulin szóltak rá azért, mert evett egy szelet tortát, vagy épp egy kis sonkát, hogy: “Mit eszel? Neked olyat nem szabad, hiszen életmódváltásban vagy!”

Tehát, ha valaki eztán azzal jön, hogy “jaj, de jól néztek ki! Fogyókúráztok?”, akkor nem kezdjük el taglalni, hogy csak ezt, meg azt nem eszünk, és odafigyelünk az étkezésre, mert úgysem érti meg. Egyszerűen lezárjuk a kérdést: Nem!

 


Életmód

Lassan egy éve az “életmód-váltásnak”. Már ahogy ezt az okosok nevezik. Én inkább minőség-javításnak hívnám.
Ha napi 12 órát ülsz, és szinte 0 a mozgásod, akkor előbb jön az unalmadban evés (zacskó nápolyi egy éjszaka alatt), aztán meg a felismerés (Úristen, hogy nézek ki!), végül győz a tenni akarás. Jobb esetben.

Nálam mozgáshiánnyal kezdődött, azt hiszem. Világéletemben csináltam valamit. Vívás, gerelyezés, lovaglás, gördeszkázás, hegyi kerékpározás. A vízi sportok valahogy kimaradtak, bár egy kajakozásra a Dunán lehet, hogy beneveznék.
Míg a vár mögött volt a Duma-gyár, biciklivel jártam be dolgozni, körbelétráztam egy stúdiót, reflektorral a kezemben. Aztán átkerültünk Óbudára, kelünk hajnali 4-kor, vagy épp hazaérünk hajnali 6-ra, 12 órát punnyadunk, és ilyenkor nincs kedve, meg ereje az embernek biciklire ülni.

Elkezdtem jógázni. Igaz, “csak” az Öt Tibeti jógapózt gyakoroltam. Először mindegyikből hármat csináltam, és vért izzadtam. Most 21-nél tartok, és másfajta jógagyakorlatokat keresek, amik kicsit jobban átmozgatnak. Talán még órára is befizetek…

Radikális változást mégis csak az evés hozott. És ez az a rész, amit a környezetünkben senki sem ért meg igazán.
Eper bulizni volt a barátnőivel, akik irigykedve nézték, hogy már úgy néz ki, mint szülés előtt, mikor megismerkedtünk, míg ők kissé túlsúlyosak. Mikor Babám valami húst evett, fennhangon rászóltak, hogy hát mit eszik? Hiszen ő életmód-váltásban van.
Azt már hiába magyarázta, hogy nyugodtan ehet húst, de nem eszik hozzá kenyeret, mint a többiek.
Anyósnak drasztikusan le kellene fogynia, mert különben vége az életének. Többször rá lett durrantva emiatt. De úgy gondolja, hogy a diéta nem neki való. “Egyek főtt krumplit, meg kefirt, meg salátát?” – kérdezte fintorogva.
Ahogy látom, az emberek el vannak tájolódva.

Sok dolog van, amit nem eszünk, nem iszunk. És ami fő: a gyerekünket sem tömjük semmi ártalmassal.
A recept igen egyszerű: nem eszünk semmit, amiben liszt van. Bár ez sem teljesen igaz. De a palacsintát például zabpehelylisztből sütjük (ugyanolyan finom), kenyérből, ha veszünk, magosat, rozsosat (nem fehéret, félbarnát, még ha annak a legjobb is az íze), tésztát teljeskiörlésű lisztből, vagy rizstésztát. Nem készítünk olyan ételt, amibe rántás, habarás kell. Nem eszünk krumplit, és rizst is csak keveset.
Nem iszunk üdítőitalokat. Maximum ha étterembe megyünk. Nem eszünk chipset (egy év alatt, két zacskó krumpliszirom azért elfogyott). Moziban sem zabálunk, csak filmet nézünk.
Tehát mindent eszünk. Húshoz sok zöldséget, főzeléket kukoricakeményítővel, sonkát, szalámit puffasztott rizzsel, magos kenyérrel. És sok gyümölcsöt. Ezért egy éve (lekopogom), senki sem lett beteg. Még Kispipi sem, mikor az osztály legnagyobb része otthon feküdt influenzával, meg mindenféle takonykórral.
És bár közhelynek tűnik, mégis azt kell mondanom, ez az egész fejben dől el. Kell egy elhatározás, hogy én mostantól nem eszem-iszom szemetet, már bocsánat a szóért, de ez az igazság.
Nincs szüksége a testemnek, szervezetemnek agyoncukrozott, sózott, és ezek összetételével gondosan kombinált élelmiszerekre.
Ráadásul sajnálom kiadni haszontalan dolgokra a pénzt.

 


Rajz

Januárban a születésnapomon vettem egy Faber-Castell tűfilcet, mert szerettem volna az akvarelljeimen élesebb kontúrokat. Akkor kezdődött.
Azóta töretlenül, majd’ minden nap rajzolok. Mindig is tetszettek a tűfilccel, tintával rajzolt képek. A technika ahogy árnyékolnak, kontúroznak vele, és ahogy a képeket általában akvarellel kiszínezik. Ki csak egy-egy részletet, ki az egész képet.
Vettem egy vázlatfüzetet, és még pár filcet, ceruzát, vonalzót… és elkapott a gépszíj.
Főleg munkában rajzolok sokat. Egyik nap úgy éreztem, valami hiányzik a képemről. Egy kis szín. De mivel színezzek? Elkezdtem felkutatni a benti fiókjainkat, és ráakadtam pár szövegkiemelő filcre. Így született például az éjszakai utcát ábrázoló rajzom. Nevetve meg is jegyeztem, hogy a szövegkiemelő az én akvarellem.
Otthon elkezdtem kísérletezni vegyes technikával. Tűfilccel megrajzoltam, akvarellceruzával színeztem a képeket. Volt, ahol túlzásba estem.
Közben folyton keresem az újabb eszközöket.
Nem voltam megelégedve az első füzetemmel, mert B5-ös méretű, amit kissé nagynak ítéltem. Főleg, miután rajzoltam pár A5-ös rajzlapra, keresni kezdtem ezt a méretet. Végre, nagy örömömre, találtam, egész jó áron, egy 100 lapos, spirálos tömböt.
Közben vettem egy Micron tűfilc-készletet az ebay-en. Bővült a palettám.
Aztán kezdtem úgy érezni, hogy egy-két képemen nem ártana pár szín. Elkezdtem keresni-kutatni, mit használnak a “nagyok”. Olyan szín, és típuskavalkádba futottam bele, hogy nem győzöm kapkodni a fejem. Most ott tartok, hogy színesből van 3-3 Touch, Promarker alkoholos, és hét darab Zig akvarell filc.
Igen ám! De átütnek a rajztömböm lapjain…
Kicsit mindennapossá vált, hogy ha nem rajzolok, akkor színes filcekkel kapcsolatos videókat nézek, és ebay-en keresek, mert itthon kicsi a választék, vagy nagyon drága.
Mániákusan hangzik? Az is. Néha már én is unom.
Jó lenne egy leírás, hogy “ha ilyen, és ilyen filccel dolgozol, akkor ilyen, és ilyen papírra, füzetre van szükséged”. Persze normális áron, ha lehet.
Kellene már egy rutin, vagy hogyan is  hívják, hogy ha kipattan a fejemből egy ötlet, akkor csak nyúljak a megfelelő eszközökhöz, és ne kezdjek azon morfondírozni, hogy ha ezzel rajzolok, ahhoz nem jó ez, vagy az a papír, akkor meg mire, hogyan?

“Mostan színes tintákról álmodom”

Mindig önmagam tanultam arról, ami érdekelt. Így ismerkedtem meg a Photoshop-al, Gimp-el, Inkscape-el. A rajzzal sincs másként. Inspirálódom a Pinterest-en, technikákat lesek el a YouTube-on. Közben keresem a nekem tetsző stílust, illetve próbálom megtanulni azt.
Próbálkoztam ember, illetve karakterábrázolással, de rá kellett jönnöm, hogy nem az én műfajom. Biztos meg tudnám tanulni az emberi test arányait, de nem érdekel.
Ami tetszik, az az úgynevezett “urban sketching”. Azaz épületek “leskiccelése”. Megragadnak azok a képek, ahogy a lehető legegyszerűbben, néha nem is túl egyenes vonalakkal, képesek lerajzolni egy-egy házat, utcarészletet. Ezt a stílust szeretném elsősorban elsajátítani. Szeretem a hangulatát.

Urban sketching

Rajz: Gérard Michel


Iskola

Kezdem azt érezni, hogy az iskolával is ugyanúgy ráfaragtunk, mint annak idején az óvodával. Igaz, ott annyi volt a gond, hogy évente cserélődtek az óvónők, mert a dadus mindenkin főnökösködött a csoportban.
A suliban viszont megy a hatalmi, vagy mifene, harc. Az osztályfőnöknő próbál szülőket megnevelni a gyerekeiken keresztül, ha nem a neki tetsző életmódot élik.
Hozzá teszem, semmi köze hozzá, ki, hogyan éli mindennapjait, ha csak valami aggasztót nem lát. Teszem azt, minden nap lilára van verve a gyerek, vagy jól láthatóan valami baja van.
Három gyerek már átiratkozott másik osztályba, vagy iskolába félévkor.
Megállapítottuk, hogy a tanárnő valószínűleg nem tud matematikát tanítani, vagy rosszul magyaráz. Bár Kispipi szerint itthon jobban megérti, mert jobban magyarázunk.
A tanárnő a legjobb osztályt akarja. Ezt a következőképpen éri el: az ötösnél rosszabb jegyeket nem írja be, csak “kis jegyként”. A gyengébbeket kiutálja (lásd féléves átiratkozások). Állítólag a legjobb átlagot felmutató osztályfőnök plusz pénzt kap? Ezt hallottam tanár ismerőstől.
A másik probléma a pénz. Konkrétan, tömjük a nőt. Tavaly jazz-balett foglalkozást tartott, ahova az osztály nagy része járt. Idén már nem jelentkeztek annyian, ezért két délután, kis csoportos rajzórákat tart, alkalmanként 4000 forintért.
Kispipit nyáron megtanítottam árnyékolni, ezért a tanárnő “meghívta” a rajzórára. Vesztünkre. Normális alkotást azóta sem láttunk tőle. Viszont ezért a pénzért még mi visszük a nyersanyagot is.
Tavaly meghirdetett korrepetálást. Állítólag csak az első óra volt ingyen.
A gyerekeket minden évben elviszi három napra erdei táborba, valami titkos (tényleg az. Még a címet sem mondja meg) helyre, valahova a Jenői tóhoz. A jazz-balett tábort is ott tartja. A családjáé a terület.
A nő tömény önellentmondás. Az egyik kisfiút megalázta az osztály előtt, mert a mekiben tartotta a szülinapi zsúrját. Kérte, emelje fel a kezét, aki az osztályból meg van hívva.
Állandóan beszél az egészséges életmódról, de minden szünetben az iskola előtt dohányzik, és a tanártársát hangosan, az osztály előtt kérdezi: “te is jössz gyújtani?”

Aki most áll iskolaválasztás előtt, annak azt tudom mondani, semmit nem érnek a nyílt órák. Az csak színjáték. Inkább kérdezzék körbe azokat a szülőket, akiknek a gyerekei a kiszemelt iskolába járnak.
A bosszantó még ebben, hogy a mostani tanársztrájkok idején Kispipi otthon maradt, igazoltuk az elmaradt napjait. De ez a tanárnő nem érdemli meg a szolidaritást.


Antialkohol

Oly sok mindenki elcsodálkozik azon, hogy lassan 25 éve nem ittam egy csepp alkoholt sem. Kérdezik, hogy bírom ki, és ilyenkor kicsit furcsán, talán szánakozva is nevetek fel, hisz az élethez, a normális élethez, nem feltétel az alkohol. Ahogy a kábítószer sem.
Szoktam mondani: kinőttem belőle.
S mivel nekem gyorsan fel kellett nőnöm, ez a mondat nem is akkora hülyeség, mint ahogy elsőre hangzik.
Mikor 4-5 éves lehettem, mindennap láthattam, hogy mit tesz az alkohol a családommal. Az apám részegen verte az anyámat, aki szintén belemenekült az alkoholizmusba, hogy csökkentse a fiatalon (18 évesen) elbaszott élete feletti, és a mindennapos fizikai fájdalmát. Aztán elváltak 6 éves koromra, de az alkohol anyám kezében ragadt. Undorodtam végigmenni vele az utcán. Inkább messzire lemaradtam, és kissé szánakozva néztem imbolygó járását, ahogy szinte faltól a parkoló autóig bejárta a járdát.
Később kórházba került emiatt, ahol azt mondat az orvos, ha így folytatja, két hetet ad neki. Akkor abba hagyta az ivást.
Négy évvel ezelőtt, megint elkezdett inni, ami a tavalyi halálát is okozta. Sejtettem. Amikor telefonon beszéltünk, vagy amikor utoljára, négy éve meglátogattuk őket, a viselkedése ugyanolyan volt, mint gyerekkoromban. Az ismerős gyomorszorító érzés is.
Szerintem sejtette, hogy megéreztem rajta. Ritkultak a telefonhívások, a skype beszélgetések.

Keresztanyámékra mindig felnéztem. Ők voltak nekem a tiszta, rendes család. Sosem ittak, unokatesómék tanulmányi eredményei mindig jók voltak, és az egész általánost egy iskolában járták ki, míg én évente, két évente másikban, attól függően, mikor melyik szülőmnél, nagyszülőmnél laktam. És saját szobájuk volt egy napfényes panelházban.
Aztán mikor először láttam keresztapámat részegen, furcsa volt. Ő a vidám fajtához tartozik, így nem üvöltött, nem verekedett, hanem egy idő után csendben elaludt. Emlékszem, mekkora csalódás, és milyen rossz érzés volt így látnom őt.
Mikor barátoknál, ismerősöknél nyári kerti-partin veszünk részt, és valamelyik házigazda szülő vidámabb lesz a sörtől, bortól, vagy amit éppen iszik, a gyerekeik szemében ugyanazt az érzést látom visszatükrözni, mint amit anno én is éreztem. Nem értik, nem is érthetik azt az állapotot, amit az alkohol okoz, de nagyon rosszul esik nekik másmilyennek látni a jó esetben, imádott szüleiket.
És ők mindent észre is vesznek.
Többek között ezért sem iszom alkoholt. Nem akarok a lányom szemében ilyen érzéseket viszontlátni.