Túra

Azt hiszem, végre elmondhatom, hogy megtaláltam a nekem való mozgásformát.
Futni nem szeretek. Edzőterem nekem túl steril, és túl sokan vannak (ha már egy idegen van, az is túl sok. Introvertáltság bekapcs.)
Bicikli… na igen. Az már régi vágyam, hogy megint legyen egy montenbike-om, és visszatérjek a hegyek közé vele, de ahogy kinéznek mostanában a szabadnapjaim, értsd: alig van, nem tudnék kihasználni egy minimum százezres gépet.
De a hegyeket, az erdőt szeretem. S mivel a Pilis szinte itt van a szánkban, meg is lett a megoldás (hogy nem jöttem rá előbb).
Vettünk túrabakancsokat, túrabotokat, kulacs, némi szendvics, vagy csak egy banán, és irány a közelben lévő Nagy-Kevély. Meg úgy en block a környező hegyek. Az utóbbi hónapokban tettünk a lábunkba úgy 110 km-t, láttunk csodás helyeket, és már nem okoz gondot, ha a lépcsőn kell felcaplatni akárhány emeletet. Ráadásul együtt, és egyedül is ugyanolyan jól kikapcsol.
Azt hiszem, hogy időről-időre leírom az útjainkat. Hátha más is kedvet kap hozzá.


Kéne

Rajzolni kellene. Meg írni (a múltkor olyan jól sikerült a tanárnak írt lebaszólevelem, és az osztály év végi újságjában is megjelent egy “cikkem”. Na jó. Az nem olyan nagy szám.).
Biciklit kellene venni, hogy biciklizhessek a közeli hegyeken. Vagy elég lenne túrázni. Oké. Végül is azt rendszeresen műveljük.
Zenélni kellene, mert ugyan fizetem havonta a próbaterem rám eső részét, de a cajonjaim, motiváció híján, már egy jó ideje nem szólaltak meg.
Játszani kellene a Wii-n, mert most kaptam egy halom Gamecube játékot, és van, amit ki sem próbáltam.
Meg kikapcsolódni kéne, meg szexelni kéne. Meg idő kéne, de az nagyon.
A munka mindet elviszi. Ha meg akad egy kicsi, azt meg a fáradtság foglalja le magának. Aztán könnyen mondja más, hogy felül kell emelkedni rajta, és menni, és csinálni, amikor nem érzek motivációt olykor még a létezéshez, meg a lélegzéshez sem.


Kávé

Mikor a belvárosban megiszod életed, vagy az év egyik legjobb kávéját (dupla presszó, 2,4 dl tejjel), utána az otthoni – amire olyan büszke voltál, hogy az Omniásokat is pofán röhögted miatta – sem ízlik olyan nagyon.

 


Venni, venni

Van olyan időszak, mikor sok minden elromlik az ember otthonában.
Először próbálja elodázni a hirtelen jött kiadást. Javítgatni az eszközt, ha lehetséges, de aztán nagyot sóhajtva körbenéz az interneten, végigjár egy pár boltot, és összeszorított fogakkal a zsebébe nyúl.

Minap a NAS-unk végérvényesen megadta magát. Próbáltam újraindítani random időszakonként, betettem a hűtőbe, mert régen az segített, de semmi.
Körbenéztem a piacon, és eléggé elszállt árakat találtam. Okosabb emberektől azt a tanácsot kaptam, hogy vegyek mikroszervert, mert többet tud, és mert jobb, mint egy sima hálózati tároló, és kb. ugyanannyiba kerül. Na, de hol kapok ilyet, normális áron?

Két hete, hogy az öreg Puch biciklimet lepucoltam, visszaakasztottam a tavaly kiakadt váltóbovdent, és az első tavaszi napsütésben a Megyeri híd felé vettem az irányt, úgynevezett “teszt bringázás” végett.
Aztán úgy félúton a híd felé, a bovden, illetve az összekötője ismét elhagyta magát, és engem. Így egy sebességgel, de megtettem a tervezett utat. Ha már messziről észrevettem egy közelgő emelkedőt, elkezdtem őrülten tekerni, mint egy hörcsög a futókerékben. Hazaérve megrendeltem az erősebb összekötőt, és a hozzávaló bovdent is, de már egy ideje érzem, hogy ideje lenne egy másik, jobb felszereltségű bringát venni.
Mikor tavaly nyáron  bicikliket béreltünk az Árpád hídnál, és egy normális vasat éreztem magam alatt, már kezdett megfogalmazódni bennem ez az érzés.

 


Előző

Mostanában úgy kell rávennem magam mindenre.
Az otthoni jógázásnak amúgy is megvan az a veszélye, hogy előtte még odadobok egy mosást, még elmosogatok, még rendet csinálok, aztán már annyi az idő, hogy reggelizni kellene, és tele hassal nem lehet jógázni.

Fizetem a próbatermet, de nem is tudom mikor voltam ott utoljára. Még dobot sem kell vinnem, mert van vagy tíz a terem polcán. Igaz, itt az is közrejátszik, hogy nincs kivel zenélni. Magamban meg már unalmas, csak ütni a ritmusokat.

A rajzolás sem megy. Épp tegnap sikerült megerőltetni magam, úgy másfél hét után. Igaz, hogy ilyenkor papírt, és tintát pazarlok, de legalább lett valami, ha nem is szemgyönyörködtető, végeredménye.
A rajziskolába jutásom meg annyira hektikus… ehh!

Az előző bejegyzésemhez kapcsolódva, folytatódik ez a… nem is tudom, mitől van ez a motiválatlanság. Nevezzük tavaszi fáradtságnak. Remélem, hamar elmúlik.


Kedv

Vannak ezek az elkeseredett, szomorú, befelé forduló időszakaim, mikor nem érzem jól magam a bőrömben.
Tegnap hiába ejtettem meg az idei első biciklizést, mert a váltó félúton elhagyott.
Akármit csinálok, rosszul sül el.
Ilyenkor azt gondolom, minek rajzolni, mikor nincs tehetségem hozzá, és nem az jön ki a kezem alól, ami a fejemben van.
Minek doboljak, mikor egyedül vagyok, és nincs egy gitáros, akivel ketten örömzenélnénk hetente legalább egyszer.
Aztán itt a munka. Piszkosul utálok hajnali 4-kor kelni, még ha taxit, vagy céges kocsit küldenek értem. Vagy reggel 6-kor lefeküdni az éjszakai műszak után, és délben felébredni, nem túl kipihenten, aztán hajrá, vissza a malomba.
El kellene innen menni, de jön a kérdés, hogy hová? Mit tudnék csinálni? Ehhez értek, meg a világításhoz. Sosem csináltam mást.
Hobbiként viszek pár wordpress-es weboldalt ismerősöknek, töltöm fel a tartalmaikat, amit küldenek. Nem lenne rossz egy ilyen munka.
Mostanában megyek egy ismerős fazekashoz, hogy kipróbáljam a korongozást, és ha bejön, igyekszem megtanulni. De ezzel a hangulattal már előre félek, mi lesz belőle.
Azt hiszem, rám férne egy jó nagy alvás, és sok szex…

 


Zabos

Az első zabkásámat kilöttyintettem a klotyóba, mert hülye fejjel ananászdarabokat tettem bele, és azzal együtt főztem össze. A végén úgy nézett ki, mint valami fura állagú leves, vagy főzelék.
A második zabkásám csak kifutott a mikróban. De ebbe a banándarabok mellé, már csokipasztillákat is dobáltam.
A karma megbaszhatja!

 


Taxi

Reggel 4.30-kor taxiba ültem, mint mindig, mikor nappalos vagyok.
A rádióban Hungária, Edda, aztán Lord szólt.
Néztem a szélvédőn túli Szentendrei utat. Már csak az hiányzott, hogy egy Ladában üljek.
Akkor, ott úgy tűnt, hogy errefelé semmi sem változott a 80-as évek óta.
Jobban belegondolva, ez így is van.


Életmód 2.

Egy valamit megtanultunk az “életmódváltás” kapcsán: soha, senkinek ne mond el!
Tényleg. Nem kell. Az emberek általában hülyeségeket gondolnak ezzel kapcsolatban. Apósom konkrétan azt, hogy szegény gyerek, biztos éhezik itthon, mert nem etetjük valamivel óránként.
Konkrét példa: egy héten át Kispipi az osztálytársával, és annak anyukájával volt, úgynevezett “házi napköziben”. Avagy, csereüdültetés, mert a másik héten a kislány volt velünk.
Előzőleg elmondtuk M.-nek, az anyukának, hogy mit nem etetünk a lányunkkal, mert elég sok munkába, kitartásba került, hogy végre normálisan nézzen ki, és jól érezze magát a bőrében. Soroltam: semmi tészta, péksütemény, lisztes dolog, krumpli. Fagyi heti egy, vagy kettő.
“Ahaaa!” jött a válasz.
Anyuka, nagyon precízen megtervezte a hetet excelben, és átküldte a napi programot, meg a menüt.
Az utóbbi így kezdődött: Hétfő – gulyás leves, túrós tészta, vagy palacsinta…
Nálam itt szakadt el a cérna.

Eper is megkapta a magáét a barátnőitől, mikor elmentek együtt egy születésnapi buliba.
Azon kívül, hogy irigy pillantásokat kapott, volt egy mondat, amin azóta is nevetünk, ha eszünkbe jut: “most már ne fogyjál tovább, mert ráncos leszel!”
Ezen a bulin szóltak rá azért, mert evett egy szelet tortát, vagy épp egy kis sonkát, hogy: “Mit eszel? Neked olyat nem szabad, hiszen életmódváltásban vagy!”

Tehát, ha valaki eztán azzal jön, hogy “jaj, de jól néztek ki! Fogyókúráztok?”, akkor nem kezdjük el taglalni, hogy csak ezt, meg azt nem eszünk, és odafigyelünk az étkezésre, mert úgysem érti meg. Egyszerűen lezárjuk a kérdést: Nem!

 


Életmód

Lassan egy éve az “életmód-váltásnak”. Már ahogy ezt az okosok nevezik. Én inkább minőség-javításnak hívnám.
Ha napi 12 órát ülsz, és szinte 0 a mozgásod, akkor előbb jön az unalmadban evés (zacskó nápolyi egy éjszaka alatt), aztán meg a felismerés (Úristen, hogy nézek ki!), végül győz a tenni akarás. Jobb esetben.

Nálam mozgáshiánnyal kezdődött, azt hiszem. Világéletemben csináltam valamit. Vívás, gerelyezés, lovaglás, gördeszkázás, hegyi kerékpározás. A vízi sportok valahogy kimaradtak, bár egy kajakozásra a Dunán lehet, hogy beneveznék.
Míg a vár mögött volt a Duma-gyár, biciklivel jártam be dolgozni, körbelétráztam egy stúdiót, reflektorral a kezemben. Aztán átkerültünk Óbudára, kelünk hajnali 4-kor, vagy épp hazaérünk hajnali 6-ra, 12 órát punnyadunk, és ilyenkor nincs kedve, meg ereje az embernek biciklire ülni.

Elkezdtem jógázni. Igaz, “csak” az Öt Tibeti jógapózt gyakoroltam. Először mindegyikből hármat csináltam, és vért izzadtam. Most 21-nél tartok, és másfajta jógagyakorlatokat keresek, amik kicsit jobban átmozgatnak. Talán még órára is befizetek…

Radikális változást mégis csak az evés hozott. És ez az a rész, amit a környezetünkben senki sem ért meg igazán.
Eper bulizni volt a barátnőivel, akik irigykedve nézték, hogy már úgy néz ki, mint szülés előtt, mikor megismerkedtünk, míg ők kissé túlsúlyosak. Mikor Babám valami húst evett, fennhangon rászóltak, hogy hát mit eszik? Hiszen ő életmód-váltásban van.
Azt már hiába magyarázta, hogy nyugodtan ehet húst, de nem eszik hozzá kenyeret, mint a többiek.
Anyósnak drasztikusan le kellene fogynia, mert különben vége az életének. Többször rá lett durrantva emiatt. De úgy gondolja, hogy a diéta nem neki való. “Egyek főtt krumplit, meg kefirt, meg salátát?” – kérdezte fintorogva.
Ahogy látom, az emberek el vannak tájolódva.

Sok dolog van, amit nem eszünk, nem iszunk. És ami fő: a gyerekünket sem tömjük semmi ártalmassal.
A recept igen egyszerű: nem eszünk semmit, amiben liszt van. Bár ez sem teljesen igaz. De a palacsintát például zabpehelylisztből sütjük (ugyanolyan finom), kenyérből, ha veszünk, magosat, rozsosat (nem fehéret, félbarnát, még ha annak a legjobb is az íze), tésztát teljeskiörlésű lisztből, vagy rizstésztát. Nem készítünk olyan ételt, amibe rántás, habarás kell. Nem eszünk krumplit, és rizst is csak keveset.
Nem iszunk üdítőitalokat. Maximum ha étterembe megyünk. Nem eszünk chipset (egy év alatt, két zacskó krumpliszirom azért elfogyott). Moziban sem zabálunk, csak filmet nézünk.
Tehát mindent eszünk. Húshoz sok zöldséget, főzeléket kukoricakeményítővel, sonkát, szalámit puffasztott rizzsel, magos kenyérrel. És sok gyümölcsöt. Ezért egy éve (lekopogom), senki sem lett beteg. Még Kispipi sem, mikor az osztály legnagyobb része otthon feküdt influenzával, meg mindenféle takonykórral.
És bár közhelynek tűnik, mégis azt kell mondanom, ez az egész fejben dől el. Kell egy elhatározás, hogy én mostantól nem eszem-iszom szemetet, már bocsánat a szóért, de ez az igazság.
Nincs szüksége a testemnek, szervezetemnek agyoncukrozott, sózott, és ezek összetételével gondosan kombinált élelmiszerekre.
Ráadásul sajnálom kiadni haszontalan dolgokra a pénzt.