pazzo Gondolatok a burokból

Nehéz a szülők élete.÷)

SzuperApu kockáiról 1, 2 ,3, 4, jut eszembe, érdemes körülnézni a Moszkva téren. Minap nagyon jópofa dolgot láttam ott.

Update: Ez bizony a Színes Város nevezetű projekt része.

Unalmas lett a net. De tényleg. Elolvasom azt a 70-100 bejegyzést, ami az rss-olvasómban mindennap összegyűlik, kommentelgetek olykor, fél óránként átnyálazom az e-mail címeimet, frissítem az indexet, néha felnézek a szánalmasra, aztán ennyi. Pár hete ránéztem a puruttyára, de kit érdekel valakinek a pucér ex-csaja, meg a pózoló "sunák"? Ha nem sablonoznék olykor (elég rég csináltam ezt is), be sem kapcsolnám a gépet. Nincs semmi új, semmi érdekes. Kínomban levadásztam egy Marió 3D játékot pc-re, de felbosszantott, hogy nem tudom milyen gombra ugrál, így azt is bezártam. A Machinárium meg szivat. Nem tudom megverni a játékot amőbában. Úgyhogy eljutottam oda, hogy Tőletek kérdezzem meg: ki, mit csinál általában a neten?

Szeretem az ördöglakatokat, meg a fa-fejtörőket (na meg a fafej-törőket is). Van belőlük egy pár a játékdobozom mélyén. Ha majd idősebb koromra gazdag leszek, ilyeneket fogok gyűjteni:

Rájöttem, hogy azért gyártanak a kínaiak annyi olcsó szart, hogy a többi kis kínait eltartsák. Például, a gyárban összerakják a tévét, mondjuk öten, plusz csomagolás, raktározás, szállítás. Aztán valaki a boltban megveszi, tehát van legalább egy eladó. Emberünk haza viszi. Pár hónap múlva elromlik, felpakolja a biciklire, elmegy a szerelőhöz, hogy "Chin, elromlott a tévém, cináld meg!". Tehát kb. tíz embernek már van munkája egy tévével. Az más kérdés, hogy ide is hozzák a szart, és otthon jót röhögnek a markukba, hogy milyen hülyék a kerek-szeműek, mert nálunk egy tévészerelés árából már vehetünk egy új készüléket.

Ha valaki szerette a Lökéshullámot, annak itt egy hasonlóan beteg képregény, a Romantically Apocalyptic. Íme az első rész:

Egy egész velencei (a magyar, természetesen) nyaralásom szólt ennek a iszonyú szar dalnak az árnyékában. Persze, akkoriban volt "menő", meg új.
Apám a barátnőjével egy sufniban, én meg a barátnőjének a fiával egy nagy sátorban a sufni mellett aludtunk. Vizet kannákban szállítottuk a jó pár utcával arrébb lévő kék nyomókútból. Akkor, és ott ismerkedtünk meg egy gyerekkel. Ezt a szart bömböltette a nyaralójukban, kazettás magnóról, és amerikai gördeszkája volt, mikor én csak Triálon gördültem. Kamionos volt az apja, ha jól emlékszem.  Azt hiszem akkor fogalmazódott meg bennem az a vélemény, hogy minden pénzes gyerek nyálas ficsúr. Azóta (is) jobban szeretem a Green Day-t, meg az operákat.

Hogy egy klasszikust idézzek, saját szájízem szerint átköltve:

Faszfej! Tűzvarázsló. Picsába!

Vannak dolgok, amik közvetlenül érintik környezetemet, és rendesen felmegy tőle a pumpám. Egy hónap alatt két olyan esetet tudok mondani, ami lefedi a hivatali visszaélés fogalmát.

Apósom, bár most dolgozik egy vállalkozónak, mégis munkát keres, teherautó-sofőrként. Van egy ismerősük a Főkefénél, aki szólt, hogy szelektíves kukásautó-sofőröket keresnek. Apósom szépen be is ment jelentkezni a céghez. Ott elmondták nagyjából, mi a munka, mik a feltételek, meg amit ilyenkor szokás. Aztán az emberünk kihívta magával az udvarra, és közölte: 200.000-ért holnap kezdhet. Ha fizet még ugyanennyit, "feljebb is kerülhet". Bár ez utóbbit nem igazán értem. Apósom csak egy hét múlva merte elmondani a családnak, hogy mi történt, annyira felidegesítette magát ezen. Nem csodálom.

A másik esetről a napokban hallottam. Visegrádi kollégám mesélte, hogy az ottani polgármester miként segíti vállalkozó cimboráját ahhoz, hogy a hegytetőn olcsón vett telkeit közművesítse, utat építtessen, hogy jóval drágábban adhassa el. Cirka 80milliós haszonnal, amiből biztos kap a fent említett közszolga némi sikerdíjat, különben nem próbálná meg kijátszani a közgyűlést. Azt elfelejtettem hozzátenni, hogy a polgármester a jelenlegi kormányhoz tartozik. Ezért mondom én mindig, a politikus mind ugyanolyan, akármelyik párt színében tetszeleg. De ki fogja megszorongatni a tökeiket?

Ezt is megértük. Már rég nem kérdeztük egymástól, hogy "akkor gondoltad volna?". De persze ki gondolja akkor, hogy tényleg kibírjuk egymás mellett, jóban, rosszban, idestova hét évig? Hiszen még a megismerkedésünk után egy hónappal lezajlott összeköltözésünk is csak álom volt. Szerettem az akkori légkört. Izgalmas, egymást felfedező, megismerő hónapok, évek. És szerettem azt a lakást Óbudán. Az egyre több saját bútort, a saját életet. Most már hány éve is? Van egy majdnem saját lakásunk, és egy teljes egészében saját gyermekünk. Hitted volna? Ki gondolkodott volna akkor, a mi helyünkben ilyen hosszú távon? Elfoglalta gondolatainkat, minden percünket a mindennapi munka, az egymásra gondolás, s a másik boldogságának keresése.
Most már csendesebben élünk. De sokszor eszembe jut az akkori élet minden illata. A parfümödé, az albérleté, a testedé. Felidéződik bennem a hálószoba "ó-rózsaszíne", az izgató Chanel a nyakadon, és amikor az előszoba tükör előtt...
Sok minden hiányzik azokból az időkből. Eltelt pár év. S íme, elértük a "britt tudósok szerint" vízválasztó hetediket. Köszönöm, hogy velem vagy, hogy támaszkodhatom rád, s elviselsz még akkor is, amikor én már nem bírom elviselni saját magamat. Köszönöm a hét éve töretlen szerelmedet! S hogy minden nap itt vagy nekem. Szeretlek!

Kardoskodunk, hogy a gyerek óvodába kerüljön, de közben belegondolok, hogy milyen lesz ott neki, és kicsit elszorul a szívem. Persze, én vagyok az antiszociális a családban, de mégis. Ilyen piciként bekerül egy idegen környezetbe, egy halom idegen gyerek közé, akik szinte vadállatok. És meg kell tanulnia alkalmazkodni ezekhez, illetve beleolvadni a közösségbe. Átvenni egy csomó olyan attitűdöt, ami vagy nem tanult meg otthon, mert más értékrend szerint élt, vagy nem tartottunk fontosnak felkészíteni rá. És a felkészítésen van a hangsúly. Egyáltalán. Lehet előre gondolkodni? Milyen védelmi mechanizmust tudunk átadni egy olyan gyereknek, akinek leginkább a szülei voltak a védőpajzsa a külvilág minden vélt, vagy valós támadása ellen? S eztán változik a szerepünk? Esetleg bővül? Védünk, de egyben vígasztalunk, ha kell? Óvunk, és megmagyarázunk?
Felépült egy csöpp identitás, de ez még csak egy alap. S mi, szülők vagyunk azok, akik lerombolják, vagy hozzátesznek azokhoz a dolgokhoz, amelyek erre az alapra rakódnak. Állandóan ébernek kell lenni.
Igazság szerint, bár muszáj mennie, de mégis féltem Kispipit a közösség nyújtotta dúrvaságoktól. Tudom, persze, hogy így tanul meg élni az emberek között. Mégis félek attól a pillanattól, mikor először kell a könnyes szemébe néznem.
Hát nem fura? Amikor majd azt mondják az óvodában, hogy tessék beljebb lépni, hogy fogunk örülni. Sőt! Büszkék leszünk, hogy a mi lányunkat hívják. Ugyanakkor mégis megsiratjuk majd azt a pillanatot, amikor belép azon az ajtón.