Tegnap beszélgettem apósommal a volt munkahelyéről. Illetve ő beszélt, én meg nyitott füllel hallgattam. Arról beszélt, hogy amikor megalakult ezen a helyen tízenakárhány éve az új cég, ő volt az, aki pár emberrel a raktárt, egy hétvége alatt kialakította, s utána is ő maradt a "mindent tudó ember". Az a valaki, aki mindennek tudja a helyét. A főnöke akkor még azt sem tudta, mi az a logisztika. Aztán pár hete kirúgták. Hitegették egy ideig, hogy majd a cégen belül egy másik állásban majd lesz hely, de a felsőbb körök úgy döntöttek, hogy akit egyszer kirúgtak, azt nem veszik vissza. Talán jogi háttere is lehet a dolognak.
Később rájöttem, mit is érezhet igazán. Mert keserűség van benne, mint mindenkiben, aki egy munkahelyen tett valamit, ami megkönnyítette a munkát, aki valamit is hozzá tett a céghez, és saját gyermekeként ápolta, gondozta azt. S egyszer csak azt mondják: Kösz. Ennyi volt.
Mint mondám, át tudom érezni ezt, hisz én is átestem ezen egyszer. Bár önszántamból jöttem el. Ez a hely a Színház. Nem arra gondolok, mikor egy-egy darab bemutatója után a dörgő tapsot hallva, kissé meghatódva a sikeren, melyhez egy kicsit én is hozzájárultam, elégedetten dőltem hátra, hogy ezen is túl vagyunk, és bevetettem magam a premier-buliba. Mikor oda kerültem, rá egy évre megkaptam a stúdió színpadot. Egy személyben voltam fővilágosító, és világosító. Mondhatni, enyém volt az egész. Minden darabot én világítottam be. Az eszközöket a nulláról építettem fel. Volt egy kézi, tizenkét-csatornás fényszabályzóm, kaptam hozzá tizenkét lámpát, és egy mondatot: old meg. Így indultam útnak. Olyan darabok világítását "rendeztem" meg, mint Széchenyi, Nyár, Márió és a varázsló, és még sorolhatnám. Miután felújították a színházat, én is modernebb eszközöket kaptam. Mikor kezembe nyomták az új stúdiószínpad kulcsát, mondván, a tiéd, s először néztem körül új birodalmamban, amit szintén nekem kellett beépítenem világításilag, úgy éreztem, ez a jutalmam a sok éven át tartó, kezdetleges technika használata után. Nagyobb ajándék volt ez nekem, mint az addigi összes karácsony együttvéve. Jöttek új darabok, maradtak régiek, s boldognak éreztem magam. Egészen addig, míg egyik napról a másikra, ott kellett hagynom mindent.
Az utolsó napra még jól emlékszem. A Chicago-t játszottuk, s én fátyolos szemmel néztem a színpadi karzatról. Este, mikor már kiürült a ház, felmentem a stúdió színpadi fényszabályzómhoz. Még utoljára levettem a fényszabályzóm védőborítását, bekapcsoltam, betöltöttem az egyik előadás (Szeretlek, Faust)"jeleit", s nem számított, hogy nem volt díszlet, s a lámpák sem oda világítottak, ahova kellett volna, lejátszottam magamban a darabot. Aztán kikapcsoltam mindent. Végig simítottam a fénypulton, a kellék ládáimon, végig néztem a stúdión, s lekapcsoltam a főkapcsolót. A hirtelen sötétség tükrözte az érzéseimet. Akkor valami összetört bennem. Egyik pillanatban még a kezeim közt tartottam egy jó pár év munkáját, küzdelmét, és boldogságát. A másik pillanatban mindezt magam mögött kellett hagynom.
Kissé hosszúra sikerült a mondani valóm. Végülis a lényeg az volt, mint már fentebb leírtam, megértem azokat az embereket, akik egy élet munkáját kénytelenek így, vagy úgy, hátra hagyni.
Színházról nálam még itt olvashattok.