“-Halálosan megfenyegetett a fodrász.
– A fodrász? És mit fog csinálni, ha szabad kérdeznem? Szénné éget a hajszárítóval? Agyon tupíroz? Halálra ondolál?”
(Ludwig: Csillagok Buffalóban, részlet)

Ez olykor eszembe jut, mikor a fodrász kerül szóba. Egyébként erre a darabra nem nagyon emlékszem. Illetve csak annyira, hogy világítás próbák alatt szívattam szegény Götz Bélát, de csak a laccsolása miatt (na tessék, már megint kezdem). Innen is elnézést kérek. Bár később megbosszulta. A Lugosi próbái alatt elvette a lézer pointeremet (hogy van magyarul?), és a premierig nem is adta vissza. Tisztára mint az iskolában. Pedig csak feldobtam a díszletét némi krikszkraksszal.

Még a színházi pályafutásom kezdetén az Országos Színházi Találkozó minden évben más városban volt. Én először itt Budán, a várban “találkoztam”. Emlékszem, a Swajda-féle Ludas Matyit vittük, és a Mária Magdolna-templom mellett volt a színpadunk. A vár egész területén játszottak az ország minden részéről idesereglett színházak. Világosítóként nem sok dolgom volt, mivel fényes nappal ment az előadás. Volt “szakmai kajajegy”, amiért a Karmelita udvarban ingyen virsli, és ital várta a kollégákat, este pedig ökörsütésre voltunk hivatalosak. Azt hiszem, egész hétvégés program volt.

Következő évben Keszthelyen volt a rendezvény, ahol a Tribádok éjszakájával szerepeltünk, később Szegeden a Mario, és a varázslóval a romos Kass szállóban. Akkor a Tisza Hotelben kaptunk szállást. Na nem valami fényűző traktusban. Valahol hátul volt a szobánk. A bútorzat négy heverő, egy asztal, félig száraz kenyérrel. Egy öt ágú csillár kettő izzója szolgáltatta a fényt, és a fürdőszoba, wc a folyosó végén volt. Reggel arra ébredtem, hogy a villamos dübörög el közvetlenül az ablak alatt. Mikor leadtuk a kulcsot, a recepciós hölgy megkérdezte, maradt-e valami a szobában. Én csak annyit tudtam válaszolni, hogy “Miért? Volt valami a szobában?”.

Azóta várom, hogy újra itt láthassam a várban a fesztivált. Végre lenne egy program, ami érdekel, de sajnos határozatlan időre Pécsen marad. Milyen kár.

Vasárnap volt a Macskák 1300-ik előadása a Madáchban. Szép kort ért meg ez a darab. Én “csak” 300-szor láttam, illetve dolgoztam benne. Ha nem rondítanak bele az életembe, talán 31.-én én is ott lehettem volna a színpadon, vagy a fejgépnél. Érdekes, hogy az eddigi életem során, mindig valami harmadik tényező barmolta szét azt a kapcsolatot, amiben igazán jól éreztem magam.

Na, nem kesergek tovább. A magam módján megemlékeztem régi életem egy szeretett mozzanatáról. Este, fürdetés közben, Kispipinek a musicalből énekeltem.

Olvassátok el, Zollendroller hogyan látta a vasárnap estét.

Az előbb láttam egy riportot a Madách Színház, Spamalot című előadása kapcsán, s erről megint eszembe jutott (vagy inkább a szívembe) az az érzés, hogy mennyire hiányzik a színház. Most már nem hiszem, hogy dolgoznék ott (bár sohase mondjuk azt, hogy sose). Húszon-x évesen egy nagy kaland volt, és annyira magamba szívtam annak a világnak a képét, hangulatát, hogy bizony, ma is összefacsarodik a szívem, ha eszembe jut egy-egy mozzanata. S ha ráadásul látom a tévében az "én színházamat", ez az érzés még erősebb lesz.

Sosem tudnám szavakba önteni azt, milyen érzés reggel bemenni, inni egy kávét a büfében, ahol már a díszítők ücsörögnek, és szállingóznak be a színészek, táncosok, csoportos szereplők, kellékesek, öltöztetők, stb. Aztán mindenki indul a színpadra, mondhatni időrendben.

S ha áll az új díszlet, s felkapcsolódnak a már elkészült fények, az üres nézőtér elsötétedik, indul a próba. Olyan időszak ez, amit az átlagos néző csak kívételes alkalmanként (vagy soha) nem láthat. Az előadás születése. 

Az ügyelő a "hangosban" hívja a szereplőket a jelenetekhez, név szerint, vagy ha jól begyakorolt darabról van szó, akkor általánosan ("Első felvonás, harmadik jelenete következik. Kérem a szereplőket a színpadra, díszítőket a süllyedőhöz!"). A nézőtéren a rendező, az asszisztens, az éppen nem játszó szereplők napszaktól függően, és a fővilágosító helyezkedik el. A rendezőnek mikrofon van az asztalán, amivel a színpadra tud felüvölteni (Béla! Most gyere be, ennél az ütemnél. Béla!). A fővilágosító kezében szintén mikrofon. Ő a fényszabályzóhoz (apparát) suttog (Gyurikám! A százhuszonkettesre adj még tíz fokot! Sok. Vegyél le ötöt. Adj bele ketttőt. Jó lesz. Mentsd el!), vagy ha megáll egy kicsit a próba, akkor magához veszi a rendező mikrofonját, csípőre teszi az üres kezét, és beleüvölt (ebbe a mikrofonba mindenki üvölt): Jánoska! (a hívott ember megjelenik a portál mögül.) Tegyél egy hatvannyolcast a kétszázasba, és mindjárt mutatom, hogy hova állítsd! A világosító felmászik a hídra, megnézi van-e a tartókban a fent említett színből (van, de kiégett, igy hoz egy tekercset, kivágja a megfelelő méretet), beteszi a gépbe, és várja, hogy az apparátos beadja. A fővilágosító felmegy a színpadra, elhelyezkedik, felnéz, aztán kiabál. Gyurikám! Add be a kétszázast!… De ne százra!… Így jó lesz. Jánoska! Ide állítsd!… Teljesen ki van nyitva?… Igen? Jó, akkor ide, de a falig! Jó lesz. A lábnál takard be! Aztán megjegyzi, hogy valaki mindig legyen a színpadnál (mindig megjegyzi, pedig mindig van valaki a színpad mellett. Naná. Ott gyorsöltöznek a táncoslányok.). Aztán folytatódik a próba.

Ez csak egyetlen pillanat egy napból. És még nem beszéltem az új  díszlet szagáról, varázsáról. Lenne miről mesélni. De "csak" ilyen foszlányokra futja.

Foto: origo

Tegnap beszélgettem apósommal a volt munkahelyéről. Illetve ő beszélt, én meg nyitott füllel hallgattam. Arról beszélt, hogy amikor megalakult ezen a helyen tízenakárhány éve az új cég, ő volt az, aki pár emberrel a raktárt, egy hétvége alatt kialakította, s utána is ő maradt a "mindent tudó ember". Az a valaki, aki mindennek tudja a helyét. A főnöke akkor még azt sem tudta, mi az a logisztika.  Aztán pár hete kirúgták. Hitegették egy ideig, hogy majd a cégen belül egy másik állásban majd lesz hely, de a felsőbb körök úgy döntöttek, hogy akit egyszer kirúgtak, azt nem veszik vissza. Talán jogi háttere is lehet a dolognak. 

Később rájöttem, mit is érezhet igazán. Mert keserűség van benne, mint mindenkiben, aki egy munkahelyen tett valamit, ami megkönnyítette a munkát, aki valamit is hozzá tett a céghez, és saját gyermekeként ápolta, gondozta azt. S egyszer csak azt mondják: Kösz. Ennyi volt.

Mint mondám, át tudom érezni ezt, hisz én is átestem ezen egyszer. Bár önszántamból jöttem el. Ez a hely a Színház. Nem arra gondolok, mikor egy-egy darab bemutatója után a dörgő tapsot hallva, kissé meghatódva a sikeren, melyhez egy kicsit én is hozzájárultam, elégedetten dőltem hátra, hogy ezen is túl vagyunk, és bevetettem magam a premier-buliba. Mikor oda kerültem, rá egy évre megkaptam a stúdió színpadot. Egy személyben voltam fővilágosító, és világosító. Mondhatni, enyém volt az egész. Minden darabot én világítottam be. Az eszközöket a nulláról építettem fel. Volt egy kézi, tizenkét-csatornás fényszabályzóm, kaptam hozzá tizenkét lámpát, és egy mondatot: old meg. Így indultam útnak. Olyan darabok világítását "rendeztem" meg, mint Széchenyi, Nyár, Márió és a varázsló, és még sorolhatnám. Miután felújították a színházat, én is modernebb eszközöket kaptam. Mikor kezembe nyomták az új stúdiószínpad kulcsát, mondván, a tiéd, s először néztem körül új birodalmamban, amit szintén nekem kellett beépítenem világításilag, úgy éreztem, ez a jutalmam a sok éven át tartó, kezdetleges technika használata után. Nagyobb ajándék volt ez nekem, mint az addigi összes karácsony együttvéve. Jöttek új darabok, maradtak régiek, s boldognak éreztem magam. Egészen addig, míg egyik napról a másikra, ott kellett hagynom mindent.

Az utolsó napra még jól emlékszem. A Chicago-t játszottuk, s én fátyolos szemmel néztem a színpadi karzatról. Este, mikor már kiürült a ház, felmentem a stúdió színpadi fényszabályzómhoz. Még utoljára levettem a fényszabályzóm védőborítását, bekapcsoltam, betöltöttem az egyik előadás (Szeretlek, Faust)"jeleit", s nem számított, hogy nem volt díszlet, s a lámpák sem oda világítottak, ahova kellett volna, lejátszottam magamban a darabot. Aztán kikapcsoltam mindent. Végig simítottam a fénypulton, a kellék ládáimon, végig néztem a stúdión, s lekapcsoltam a főkapcsolót. A hirtelen sötétség tükrözte az érzéseimet. Akkor valami összetört bennem. Egyik pillanatban még a kezeim közt tartottam egy jó pár év munkáját, küzdelmét, és boldogságát. A másik pillanatban mindezt magam mögött kellett hagynom.

Kissé hosszúra sikerült a mondani valóm. Végülis a lényeg az volt, mint már fentebb leírtam, megértem azokat az embereket, akik egy élet munkáját kénytelenek így, vagy úgy, hátra hagyni.

Színházról nálam még itt olvashattok.

Mindig felemelő élmény, ha olyan emberekkel beszélgethetek, akikkel
együtt dolgoztam a színházban. Ilyenkor előkerülnek a régi emlékek,
sztorik.

Vigyázat! Kulisszatitkok következnek!

Kevés olyan melós darabunk volt akkoriban, mint a "József". Becsületes nevén, József, és a színes, szélesvásznú álomkabát. A Kaviár és lencse például ehhez képest, "könnyű kerti" volt. Webber legrövidebb darabja, ami este hétkor kezdődött, kilenckor már bontottuk a színpadot. De az előadás alatt, soha nem állt meg a díszlet. Jöttek-mentek a trégerek, forgott a forgószínpad. Épp csak pár percünk volt ahhoz, hogy felkészüljünk a következő jelenetre. A legnagyobb "csoda" akkoriban a világító lépcső volt. Egyik világosító kollégám már bent kuporgott a lépcső alatt, a fekete takarás mögött, mikor a forgó befordult "állásba". A nagy kavarodásban kidobta nekem a lépcső vezérlőkábelét, amit közben táncosok, csoportos-szereplők, és díszítők ugráltak, léptek, táncoltak át. Ha szerencsém volt, a közelembe esett. Ha nem, akkor a lábak kavalkádjában megpróbáltam megszerezni. Volt, hogy csak az utolsó pillanatban sikerült. Akkor leguggoltam jobb oldalon az ügyelő pultja mellett, elfordítottam a főkapcsolót, és vártam. Az ominózus jelenet a "Fáraó dala" volt. Mikor Vikidál Gyula megjelent a lépcső tetején, rálépett a legfelső fokra, egy hasonló kapcsolóval, mint amivel régen a buszokon a leszállást jeleztük, felkapcsoltam az első sor fényt. Itt még figyelni kellett, hogy ne a legalsó világítson előbb. Gyulánk, ahogy lépkedett lefelé, mindig az aktuális sort kapcsoltam fel. Mire leért a színpadra, már a teljes lépcsősor világított. Ezután kezdődött a móka. A kapcsolók egy nagy dobozon helyezkedtek el, sorban. Egy széles szigetelőszalag műanyag gurigáját a zene ütemére húzgáltam jobbra-balra rajtuk. Így keletkezett a futófény. (mivel később a szigetelőszalagot papír gurigán kaptuk, saját találmány lett a kis zöld theodorás üveg)Úgy néztem ki a színpad szélén, mint egy citerás. És mivel bolondságokért nem kellett a szomszédba mennem, (ha valami turpisság történt, főleg előadás közben, azt általában nekem tulajdonították. Erről majd máskor is szólok.) olykor kölcsönöztem az öltöztetőktől egy kalapot, amit magam elé tettem, adománygyűjtési célzattal, ami nem kis derültséget okozott a színen lévőknek. A jelenet végén, kirántottam a kábelt a dobozomból, s már forgott a forgó, mikor visszadobtam társamnak, aki sebesen eltüntette.

Csak egy videót találtam a lépcsőről. Igazából ez a Madách Gálán készült. A régi, eredeti előadás, sajnos nincs fönt sehol. Akinek lenne felvétele, kérem, keressen meg. Íme a lépcső.