Vasárnap családilag (1 kiskorú, meg 1,5 felnőtt, mert hogy félig még gyerek
vagyok) bekukkantottunk a Gödör nevezetű műintézménybe. Egyrészt, mert
kollégám, "ha már úgyis mentek" alapon megbízott egy-két
létfontosságú képregény beszerzésével, másrészt nem volt jobb ötletem, hogy
hova mozdítsam ki a lányokat. Nagyobb felhajtásra számítottam. De lehet, az én
szótáramban jelent többet a "fesztivál" jelző. Mert hogy
képregényekkel társították eme szót.
El kell ismernem, kissé lemaradtam ebben a
műfajban. És a gyűjtésben. Én kb. az 50. pókembernél hagytam abba, mert
hirtelen annyiféle szuperhős jelent meg egyszerre a piacon, hogy anyagilag nem
lehetett bírni. Ráadásul elkezdtem gyűjteni a Batmant, meg a Supermant, pár
kiadványig az x-men is beköltözött a polcaimra. Aztán végérvényesen kifulladtam
a küzdelemben. Tehát legalább tíz év hátralékom van. Ez látszik abból is, hogy
ami teszem azt, pókemberből ismerős volt, azt már
"képregényantikosok" árusították, háromszáz pénzért. Nagyon körülnézni
nem volt időm. És feszélyeznek is az ilyen helyek. Pedig a Panelos srácok olyan
kedvesen, érdeklődően néztek rám, mint egy őskövületre, aki épp a következő
generációs képregényfogyasztót tolta maga előtt, s amely generáció épp valami
képeslapot falt, na nem a szemével, hanem önnön tulajdon szájával, némi nyállal
szottyosítva a jobb sorsra érdemes kiadvány sarkait. Szerencsére sikerült a lap
nagyobb részét kivennünk a kezéből, és kikotorni a kisebb részt a kis hölgy
zokogástól hangos szájából. Hiába, szigorú, mondhatni spártai szülők vagyunk.
Végül Eperke félre húzódott a kiskorúval egy csendesebb helyre, miközben én
kollégámnak beígért Kázmér és Huba újabb kalandjai, és egy általam ismeretlen,
Zap típusú újság után vetettem magam. Körutam során megnéztem Grafitot, amint
épp szorgalmasan dedikált, s megállapítottam, a sor alig csökkent azóta, hogy
Kedvesem beállt pár percre, míg én gyermekemmel a szememet legeltettem az
asztalok között. Láttam mangákat, meg mangának öltözött lányt, megnéztem Varró Danit
(ezek a Danik annyira hasonlítanak egymásra. lásd: Grafit), akitől majdnem
megvettem a könyvét. És annyi ismeretlen képregényt, amelyek egy részét már
megfilmesítették (Mátrix, Sin City), hogy végérvényesen belezavarodtam, s végül
saját fogyasztásra nem is vásároltam semmit sem.
Mikor végre elmondhattuk, hogy kint vagyunk a Gödörből, akkor ért minket utol
a felismerés, meg a zivatar. Így ismét a föld alá vetettük magunkat a metró
bejáratnál. Végül a hévről leszállva az elkerülhetetlen lecsapott ránk. És
persze a kiskorút szállító jármű fóliasátra otthon száradt, a múlt heti eső
óta. Szerencsére Kedvesem előrelátásának köszönhetően a babahordozó nálunk volt
(mert mi mindig két eszközt viszünk a kölök fenekének hordozása céljából, de esővédőt,
egyet sem), Babám magára kanyarította Emmát, aki a zuhét látva annyira
vigyorgott, és csuklott egyszerre, hogy majd kiesett a száján. A babakocsi
napernyőjét a fejük fölé tartva próbált a téren át (női logika. A másik út a
házak között, és fák alatt vitt, de miért mennénk kicsit hosszabb úton, ha a
rövidebben ronggyá is ázhatunk) hazafutni, közben az ominózus tér közepén lévő
egyetlen fa alatt megálltunk, mintegy kifújva magunkat. Kivéve persze a
kiskorút, aki cseppet sem volt fáradt (mitől is, ugye?), s még mindig csuklott,
és vigyorgott a sapkája alatt, változatlan intenzitással. Végül csak haza
értünk, kitörve a fa alól, mikor úgy tűnt, alább hagyott az égi áldás (de nem,
csak megpihent, mielőtt újra neki kezdett volna). Az eredmény: egy darab bőrig
ázott, bőszen káromkodó atya, egy ideges anya, meg egy csukló-vigyorgó, de
száraznak tűnő (kivéve pelenka) leánygyermek.
