Apaságról

Az a fránya apaság. Jár az agyam folyton. Néha eszembe
jutnak helyzetek, hogy mit mondok neki, mikor megkérdezi, ez vagy az miért,
mitől, miből…

Mondhatom, hogy tervezem a jövőjét. De ez így nem igaz. Nem
tudom, mi lesz az érdeklődési köre. Művészet, irodalom, humán, reál? Rajtunk
múlik? Vagy a majdani barátain? Is, is? Mennyit ad a környezet, és mennyit a
szülő? Olyan kérdések ezek, melyekre a választ csak az idő, esetleg
tapasztaltabb ismerősök adhatnak.

S jön a következő kérdés. Hogy kell jó szülőnek lenni?
Milyen az? És én az leszek e?

Pjotr Alexejevics Romanov szerint az leszek. A minap
értekeztünk erről röviden, levélben. Azt írta: „Jó apa, persze, hogy az leszel,
e felől semmi kétségem!".

De nincs apa képem. Maximum az ő apjáé. Az övék az a rész a
családból, amely sohasem hullott szét. Nem váltak el a szülők, és csak az apu öntött
föl néha a garatra. De akkor sem bántott senkit. Mindkét gyerek, Susan, és
Pjotr is minden támogatást megkapott a szülőktől. Nálunk ez fordítva volt.
Szülők ittak, verekedtek, elváltak. A gyerek hányódott anyától nagyiig,
nagymamától apáig, aztán vissza anyához. Persze már kisgyerekként eltökélte,
hogy nem lesz olyan, mint a szülei. Még akkor sem, amikor azt mondogatták: „neked
ez úgysem fog sikerülni!". Bár lehet, pont ezért, azaz dacból, sikerült.
Majdnem minden.

Ahogy elnézem a mostani fiatalokat, elgondolkodom bizonyos
dolgokon. Figyelem őket, olykor beléjük nézek. A bakancsos, fekete halál-ruhás
lányok, a plázacicák, kikent, kifent, mindenüket kivillantó ruháikkal, a
kevésbé tehetősebb gyerekek, s persze ott vannak a „normális" lányok, csinosan,
netten, s mégsem kihívóan. Ilyenkor eszembe jut, vajon melyik csoporthoz fog
tartozni a miénk?

Az elvált szülők világfájdalommal teli halálmadaraihoz?
Semmi képen. Szeretjük egymást Eperkével, még ha mostanában nincs is meg olykor
az összhang.

Kigyúrt, bmw-s, mercédeszes, apu, s a minduntalan tininek
látszani akaró anyu plázacicája?

Képtelenség. Se autó,
se izom. És nem kergetjük az anyagiakat.

A harmadik csoportba tartoztam én is, gyerekkoromban. Többet
szeretnék ennél adni a lányomnak.

S persze ott van a „normális" csoport. Hát nem ilyennek
szeretné látni minden szülő a gyerekét?

Persze, ez mind tőlünk függ, leginkább. De mennyit ad hozzá
a külvilág? Mennyire formálja a gyereket a baráti társaság? Hogy szabad idejében
mit csinál? S mennyire vesz példát a szülőkről?


3D

Ha már az apaságnál tartunk, íme a lányom. Ez már biztos. Tegnap 3D ultrahangon voltunk. Az igazat megvalva több "látványt" vártam. De persze így sem rossz. Kaptunk még videót is. Ha lesz egy kis időm, összevágom (úgyis szakmába vág). Bővebbet Eperkénél olvashattók.


Kismamás nap

Kismamás napom volt.

 

 

Közlekedek a tömeggel. Állok a metró nem nyíló ajtajánál. Felszáll az egyik megállónál egy kismama nagy pocakkal, s mert persze hely nincs, és senki sem adná át az övét (magyar szokás), áll keményen kapaszkodva, ahogy azt a körülmények engedik. Jó hangosan megszólítottam: "Álljon az én helyemre, mert legalább támaszkodni tud, ha már mindenki olyan fáradt." Mosolyogva megköszönte, de erre felugrott egy hölgy (érdekes, hogy a férfiak nagyon érdekesnek találták az ajtó melletti reklámot, és a metró térképét), és átadta a helyét. A kismama leült, és rám mosolygott. "Látja? Ilyen emberek akarnak jobb országban élni."-mondtam megint jó hangosan, de mivel jött az én megállóm, le is szálltam, s nem láttam a többi "ember" reakcióját.

Otthon a HÉV megállóban caplatok lefelé a lépcsőn, látom ám, hogy lent a lépcső alján, egy vékonyka kis nő, éppen egy babakocsival kínlódik, hogy felhurcolja valahogy a lépcső tetejére (naná hogy nálunk nem akadálymentes a megálló, szintén magyar virtus). Kis bambino csak lesi anyu erölködését a kocsiból (bár szerintem abban a korban van, amikor simán ki lehet szedni, és fel lehet mászatni a lépcsőn). Felgyorsitottam hát lépteimet, és mire megtett nagy nehezen pár lépcsőfokot, már oda is értem melléjük. "Segíthetek?"- kérdeztem, de már vettem ki a kezéből a kocsit. Tényleg meglepően nehéz volt még nekem is. De felküzdöttem a lépcső tetejére. Anyuka megköszönte, de mondtam "úgy is gyakorolnom kell".

Nem irigylem a magyar nőket. 

 

Hiába. Úri ember nem csibész. 


Fizetős kontra “köz” egészségügy

Tegnap Klári nőgyógyászánál, az ultrahang vizsgálat kb.10 percig tartott. Megállapította az orvos, hogy zárt a baba gerince, adott egy képet (lásd tegnapi bejegyzés). A vizsgálat egy elég régi és rozogának tűnő ágyon történt, amilyenen én még tizenéves koromban aludtam. Aztán utunkra bocsájtott azzal, hogy négy hét múlva találkozunk.

Múlt héten bejelentkeztünk az RMC (Rózsadombi Medical Center)-be. Ma reggel 9 órakor meg is jelentünk. Recepciós hölgy azonnal hívta az orvost, aki kedvesen beterelt bennünket egy kicsi, de kellemes helységbe. Nagy LCD monitor az egyik falon, elkülönitett mosdó helység, magas, kényelmes vizsgálóasztal, kedves asszisztens hölgy (akiről késöbb a vérvétel alatt kiderült, hogy egy iskolába járt Klárival). Kellemes hangulatban telt az ultrahangos vizsgálat, ahol mi a nagy LCD-n néztük a baba mozgását (mert mocorgott ám rendesen!). Az orvos minden részletet megmutatott. Az ujjait, a fejét, az arcát, már amennyi látszott, és azt is, amiről kiderült, valószinüleg lánykára számíthatunk. Megmért mindent és az adatokat az asszisztens hölgynek diktálta, aki számítógépbe vitte őket. Bő fél órát töltöttünk "tévézéssel". Ráadásul a baba még be is mutatott nekünk. Olybá tünt, hogy kis kezét felemelve, az egyik úját mutatja. (nem akart megfordulni, az orvos meg macerálta).  Végül közölték velünk, hogy az eredmények miatt délután felhívnak minket, és postán elküldik a leleteket.

Mit kaptunk a pénzünkért? Kedvességet, figyelmet, időt. 

Bár a "közre" is fizetünk, de mint azt megbeszéltük Babámmal, a nem fizetős kórházakban nincs meg az inspiráció, még akkor sem lesz, ha az egészségügyet fizetössé teszik.


Apaság

Első élményem Klári áldott állapotával.Szembe kerültem a monitorral, amelyen Babám hasában rejlő kis embert figyelhettem. Hallottam a szívdobogását. Egy szóval, felemelő élmény volt. Azt hiszem, kissé el is érzékenyültem. Kézzelfoghatóan ott volt elöttem. S végre igazán apának érezhettem magam.

 


Örülök!

Utódunk újabb fejlődési ciklusban látható:

 

Milyen érzés? Mit mondhatnék? "Életöröm a köbön"!

Lassan tervezgetjük, mi kell majd a babának. Talán egy plüss kutya, aki minden éjszaka hű társa, védelmezője.Pl. ilyen:

 

Ha fiú lesz? Hát akkor kisautót neki! Amivel álmaiban végigsüvíthet a világon. S milyen lenne a legalkalmasabb? Már tudom is:

 


Köszöntő

Üdvözöllek kis ember. Üdvözöllek. Te még nem tudsz rólam, rólunk. Mi már látunk téged,s figyelemmel kisérjük sorsodat onnantól, míg kinyitod a szemed. S addig, míg mi lehunyjuk. Remélem, sok idő fog addig eltelni. Lesznek szép napok, s rosszak egyaránt. És egyáltalán nem lesz könnyű. De amíg mi itt vagyunk, nem lesz mitől félned.

Üdvözöllek, kis ember. Üdvözöllek.


Leszokunk a dohányzásról 1.nap

Leszokunk a dohányzásról. Elhatároztuk. Nem január elsején,hanem most. Pontosabban még szerdán. Akkor mutatta ki a terhességi teszt (milyen hülye név) Klárinál, hogy áldott állapotban van (azaz megesett). Tehát muszáj. Nem is baj. Kissé sokba kerül ez a szenvedély. Havi 30 ezer,ha napi egy dobozzal számolunk,fejenként. Bár ez a kiadás az,mely láthatattlan. Ugyanis nem vesszük tudomásul, hogy mindennapi vásárlásainkkor becsúszik mindig az az egy-két doboz.

Leszokunk hát, a babánk miatt. Még nem mondtuk el a szülőknek. Amíg nem biztos. Most még akkora,mint egy borsószem az ultrahang szerint. Nem biztos,hogy megtapad,de mi reménykedünk. Szülők leszünk.Harmincegynéhány éves korunkban. Tovább minek várni? Nem igaz?