Óvoda

Kispipi unja az óvodát.
Oly annyira, hogy unalmában a körmét rágja. Mikor múlt hónapban itthon volt két hétig az orrmandula műtétje után, szépen megnőttek a körmei. Első nap az óvodában lerágott belőlük párat.
Eper legorombította az óvónőt. Talán le kellene foglalni valamivel a gyereket. Hozzunk feladatlapokat? Szereti. Mindet megcsinálja.
Nem, nem kell. Jött a válasz. Attól a naptól fogva Kispipi minden nap egy pár megoldott feladatlappal jött haza.
Most már szünet van az óvodában, átléptek gyerekmegőrző módba. Haza adták a benti fogkeféjét, mert szünetben nincs ebéd után kollektív fogmosás, haza adták a tornaruháját, mert már nem kell szerdánként a nagymozgás. Szünet van.
Ha jó az idő, délelőtt kiterelik a gyerekeket az udvarra, ebédkor vissza mennek az épületbe, utána alvás, pihenés igény szerint, uzsonna, és újra kiterelik őket az udvarra.
Kispipi ott is unatkozik. Nincs mivel játszani.

Amennyire szerettük volna, hogy a házunk előtt lévő óvodába felvegyék, hisz körzetes, tehát kötelessége is, bár négy éve még nem vették ilyen szigorúan a körzetességet, annyira rá is pacsáltunk vele.
Pedig milyen büszkék voltunk rá, hogy az utcából egyedüliként felvették ide. A többi szülő meg vihette a telep másik végébe az új óvodába a gyerekét.
Persze ebben az is közrejátszott, hogy felajánlottam, megcsinálom az óvoda, és társóvodájának a honlapját. Azóta is én kezelem.
Amikor Kispipi bekerült a csoport óvóbácsija elment. Helyette lett egy új óvónő. Aztán év közben elment a régi, nagyon kedves óvónéni is. Jött helyette egy másik, aki hogy finoman fogalmazzak, nem egy stabil lelki alkat, és volt pár allűrje, ami miatt majd’ minden szülőnél kihúzta a gyufát. Hogy egyet mondjak: az óvónéni aznap tűsarkúban jött, ezért nem mentek ki az udvarra.
Tavaly az első óvónéni megházasodott, aztán elment gyes-re. Jött helyette egy kedves, szimpatikus, fiatal óvónő, aki két hét múlva kérte az áthelyezését a testvér óvodába. Pedig Kispipi nagyon megszerette. Rajzolt neki például.
Már régóta tudjuk, a csoport idős dadusában van a hiba. Mindenkit elmar, aki nem hódol be neki, és ő az igazgatónő kedvence, aki pedig egy roppant barátságos, kedves nő.

Kispipi minden reggel azzal kezdi, hogy nem szeret óvodába menni, mert unalmas. Mondjuk neki, még egy-két hetet bírjon ki, elmegyünk nyaralni, aztán már jön a suli.
Alig várja, hogy iskolába járhasson. Szeretne megtanulni olvasni, hogy a rengeteg könyvét, képregényét elolvashassa, és ne kelljen minket nyaggatnia vele. Bár szeretünk neki, vele olvasni.
És normális szülőkhöz mérten nem vagyunk olyan hülyék, hogy amikor vágyakozva emlegeti az iskolát, azt mondjuk neki: majd nem fogod szeretni, meg hogy majd nem lesz ez mindig így.
Nem is értem, mire ez a nagy iskola utálat egyes emberekben. És miért vetítik ezt ki a saját gyerekeikre.
Végül is mindegy. Kispipi már várja az iskolát. Ez a lényeg.

Olvas

Olvas


Indul

Részemről vége van a nyárnak, mint augusztus huszadika után mindig. A két hét szabadságot egy ünnepnapi éjszakás műszakkal kezdtem. Nem esett túl jól.
Ma reggel Kispipit is vittem óvodába. Majdnem olyan volt, mint amikor először mentünk, meg tavaly az első napon. Ő kifelé zokogott, én befelé.
Ráadásul fáradt is voltam. Innen húzott az ágy, onnan szipogott a Zsebsárkány. “Szerencsére” az egyik kisfiú is gyűrte a zsebkendőt, úgyhogy sikerült vele beküldenem az óvónő karjaiba. Aztán siettem haza, gombóccal a torkomban, aludni.

 


Fotó

Úgy tűnik, hogy a fotózás még mindig jó üzlet. Főleg esküvőkön, vagy épp az óvodában.
Régen, mikor filmre fényképeztek, akkor esküvő után az ifjú pár kiválasztotta, melyik fotóból kér még x példányt, amit szétküldtek a családnak.  A piaci ár többszörösébe kerültek ezek a képek. Ha szerencséjük volt, még a negatívot is megvehették, pofátlan árért.

Jó ideje élünk a digitális világban. Már nincs negatív, csak memória-kártya. Az óvodában nem rég volt fotózás. Kaptunk tíz kinyomtatott fotót Kispipiről, hogy válasszunk, melyiket szeretnénk. Persze “nem kötelező megvenni” alapon, darabját 420! forintért. Kiválasztottunk párat, és közben szívtuk a fogunkat. Számomra az lenne a normális, ha ilyenkor azt mondanák: itt van tíz fotó a gyerekedről, fizess be mondjuk 4000 forintot, és megkapod a képeket pendrive-on, vagy feltöltik valahova, ahonnan leszedhetem, esetleg email-ben elküldik.
Egy papírképért irreálisnak tartom ezt az összeget. Persze megveszi a hülye szülő, mert hát az ő szemefénye van a képen, és hát milyen szép, meg édesen néz. És tényleg hajlandó vagyok megfizetni annak az árát, hogy viszonylag profin be van világítva, be van állítva, de akkor ezért az árért kérném a “nyersanyagot” is. Aztán én majd eldöntöm, melyiket nyomtatom ki egy áruházban harminc forintért.

Megjegyzem: tavaly is volt fotózás, de abból a pakliból alig tetszett valamelyik. Aztán idén az óvodavezető kezünkbe nyomta a megmaradt képeket, mert a fotós nála hagyta azokat, amik nem tetszettek a szülőknek.

 


Elmélet

Szerintem olykor az óvodában “besegítenek” kicsit, ha csökkenteni akarják a létszámot egy-két hétig. Mert túl sok, vagy van egy-két problémás gyermek. Biztos van az óvónőknek trükkjeik. Pl. múlt héten, mikor olyan kellemes őszünk volt, trikóban!, és tréning nadrágban találta Eperkém a kiscsajt. Hétvégén elkezdett folyni Kispipi orra, és ezen a héten kétséges, hogy fog-e menni az óvodába.
Piszkos kis trükk ez.

 


Ma

Reggel megint úgy “menekültem” ki az óvodából, mint alig egy éve. Kispipi zokogott, óvónő vitte befelé, én meg spuriztam kifelé. Belül zokogtam. Nem tudom, mi a jó ilyenkor. Anno azt mondták, öt perc múlva már semmi baja, és az a legjobb ilyenkor, ha a szülő gyorsan lelép. Tényleg jó ez így?

 


Elveszett

Főleg két dolog akaszt ki nagyon. Ha állattal, vagy gyerekkel bánnak úgy, mint egy kapcaronggyal. Tegnap az utóbbinak voltam szemtanúja.

Kispipit öltöztettem át az óvodai öltöző-szekrényénél, mikor beporzott egy anyuka a kislányával, aki ha jól láttam, már nagycsoportos lehetett. A kedves mama sürgette a lánykát: gyerünk, gyerünk! Ma sem sikerült időben elindulni! Vetkőzz gyorsan!
Mindezt az ajtóból. Aztán egy “mindjárt elkések!” felkiáltással ott hagyta a kislányt, aki félmeztelenül, értetlenül állt a szekrénye előtt. Minden jelenlévő szülő egy kissé megdöbbent. Szerencsére a lány mellett épp egy kissrácot öltöztettek át, akinek az anyukája bátorítólag rámosolygott a lánykára. Majd én segítek – mondta.

Mélyen felháborított a kedves anyuka cselekedete. Rendben, nem sikerült időben elindulni, aláírom. De ha késésben is van az ember, nem hagyja ott a gyerekét sehol, még ha az az óvoda öltözője is! Maximum letépem róla a ruhát, és felrángatom rá a másikat, aztán két puszi, és szia lányom. Mondom, hogy érthetőbb legyen: nincs fontosabb dolog a gyerekünknél az adott pillanatba.

 


Vadember

Kispipi már napok óta azzal jön haza az óvodából, hogy egy nagyobb fiú állandóan lökdösi, rálép, lefejeli (remélem ez utóbbit rosszul hallottuk).
Könyörgöm, mi a fenét lát egy ilyen erőszakos kölyök otthon? Vagy egész nap a pankráció csatornát nézi? Vagy a szülők is ilyen bunkók, hogy mást ne mondjak?
És egyáltalán, nem látja az óvónő?
Basszus! Most kaptuk meg a gyerek óvodai értékelését, amiben azt írják, sok szeretet ad, illetve szeret kapni. Mi a *szért pécézi ki magának egy olyan gyerek, aki ha felnőtt lenne, kivetné magából minden normális társaság?
Igen, jól látszik, fel vagyok háborodva. S nem mondhatom a lányomnak, hogy “nem baj kiscsillag, rúgd bokán, holnap kapsz hozzá egy martens-t”. Szerencsére több eszünk van, mint hogy ilyesmit tanítsunk a gyereknek.

 


Óvoda

Önélzetes a kis latol (ha valaki nem tudná mi ez, itt talál rá magyarázatot).
Evés után megköszöni az ebédet, vacsorát. Mondjuk neki:
– Egészségedre váljék!
– Én nem vagyok vájjék! – csattan föl. – Én Kispipi vagyok!

Most, hogy majd’ fél éve van az óvodában (kisebb-nagyobb kihagyásokkal), el kell mondjam, nem vagyunk túlságosan elragadtatva az óvónőtől. Eleinte, mikor még ketten voltak, nem volt sok gond. Aztán egyik napról a másikra kilépett az egyik. Rá eleinte furcsán néztem. Nekem szokatlanul “nyálas” volt (bocs, hirtelen nem tudok rá jobb szót). De aztán idővel kiderült, ő a jobb. Partnere volt a gyerekeknek. A kedvességével, szeretetével elvarázsolta őket. S mi is örültünk, hogy ebbe a csoportba került Kispipi. De  mint mondám, pár hete haza költözött egy vidéki városba. Megértem, hogy így döntött, még ha más munkája is lett. Nem óvodában helyezkedett el.
A baj csőstül jött. Miután távozott, a másik óvónő beteg lett. Nátha, tüdőgyulladás, stb. Innen datálható gyermekünk legutóbbi betegsége is. Bár elismerésem, hogy betegen, egyedül nyomta a két műszakot, s alig volt segítsége. Viszont, talán ezáltal, valahogy “leszaromnak” tűnik most a gyerekek, és a szülők felé. Vagy legalábbis kis családunk felé. Anno, mikor Pöttömöt bevittük az óvodába, a kedvesebb óvónéni a szoba ajtajában átvette tőlünk a gyermeket, és kézen fogva vezette be. A “maradék” óvónő viszont csak messziről üdvözli a szülőt, meg a gyerekét. Márpedig egy vegyes csoportban a legkisebbeknél elvárható egy kicsivel több odafigyelés. Egyelőre szerencsésnek mondhatjuk magunkat (lekopogom), hogy ezen a héten Kispipinek még nem jutott eszébe sírni a reggeli elválásnál.
Ráadásul, ahogy az egyik fiús anyukától hallom, az ő gyerekét újra be kellett szoktatni, miután a szeretett óvónéni elment.
Értem én, hogy alig lábalt ki a betegségből, és még mindig nem sikerült egy másik óvónőt találni a jelenlegi mellé, és fáradt az egész napos munkától, de tudhatná, hogy ez nagy változás a gyerekeknek, s jobban oda kellene figyelnie.

 


Jó…

Nem akarom elkiabálni, de ma volt az első alkalom, mikor Kispipi nem könnyes szemmel lépett be az óvoda ajtaján. Bár éreztem rajta némi feszültséget, de alig, hogy átöltöztettem, már ment is be a szobába. Úgy kellett utánaszólnom, hogy hé, hol a puszim! Olyan gyorsan történt mindez, hogy még a cuccait sem tudtam rendesen elpakolni, pedig eddig az volt a menet, hogy mindent elrakok, és csak utána vezetem be a Pöttömöt. Mint a kézigránátnál. Bedobom, aztán futás.

Beszéltem az óvodavezetővel is, honlap ügyben. Úgy néz ki, mostantól én csinálom, és itt a freeblogon helyeztem el. A régi oldal siralmas, és aki csinálta, nem foglalkozik már vele. Erről régebben írtam.

Kell találnom valami elfoglaltságot. Ez az első olyan szabadhetem, amikor nem sétálunk, játszótérre megyünk. Itthon ülök. A hét elején már kitakarítottam a lakást, minden nap megfőztem a vacsorát, mostam, vasaltam, és próbálom rendben tartani a kócerájt. Bár már találtam szerda, és péntek délelőttre valamit, de tegnap egész egyszerűen elfelejtettem, illetve nem azon járt az eszem, holnap meg Kispipit hozom el előbb az óvodából, mert a délutános óvónő beteg, és kivett egy napot.

A másik jó hír, hogy kaptam tippet, hogyan szabadulhatnék meg az iskolától úgy, hogy visszakapjam a pénzemet. 400.000 forint igen sok pénz. Ennél olcsóbban is vannak webdesigner tanfolyamok.

Valami tüdőgyulladás-félét is kaptam. Úgyhogy ma megpróbálok pihenni.

 


Majdnem

Majdnem rendben ment minden. Reggel elsétáltunk az óvodába Kispipivel. Két kézzel ölelte azt a hosszú kutyát, amit Eperke varrt neki pár napja. Csendben cseverésztünk, én pedig minden idegszálammal rá voltam hangolva, hogy ha jön a sírás, vigasztaljam. De nem jött. Bár egy kis szomorúság volt a szemében, de mikor bementünk az öltözőbe, csendben leült a szekrénykéje elé, és hagyta, hogy levegyem a cipőjét. Közben odajött az óvónő is. Kedvesen beszélt, megsimogatta a fejét. Már majdnem megkönnyebbültem, hogy nem lesz ma itt szívfacsarodás. Aztán jött egy kisfiú az apjával. Már nagyobb gyerek. Én csak a saját lányommal törődöm, a többi gyereket le.arom. A kurva kölök viszont jó hangosan elkezdte kérdezni az apjától: miért sír a kislány? Azt hittem, beborítom a szekrényébe a kis szemétládát, mert mire másodszor is jó hangosan elhangzott a kérdés, Pöttöm már zokogott a nyakamban. Olyan gyilkosan néztem az átkozott kölyökre, ahogy csak kitelik tőlem, közben megpróbáltam folytatni Kispipi öltöztetését. Pár könnycsepp, és egy “kifújjuk az orromat?” kérdés után, tengernyi világfájdalommal a szemében, de csendben megfogta a kezem, és hagyta, hogy bevezessem a csoportszobába, hóna alatt a hosszú kutyával. Az ilyen bunkó kiskölkök meg elmehetnek a ..csába!