Az a fránya apaság. Jár az agyam folyton. Néha eszembe
jutnak helyzetek, hogy mit mondok neki, mikor megkérdezi, ez vagy az miért,
mitől, miből…
Mondhatom, hogy tervezem a jövőjét. De ez így nem igaz. Nem
tudom, mi lesz az érdeklődési köre. Művészet, irodalom, humán, reál? Rajtunk
múlik? Vagy a majdani barátain? Is, is? Mennyit ad a környezet, és mennyit a
szülő? Olyan kérdések ezek, melyekre a választ csak az idő, esetleg
tapasztaltabb ismerősök adhatnak.
S jön a következő kérdés. Hogy kell jó szülőnek lenni?
Milyen az? És én az leszek e?
Pjotr Alexejevics Romanov szerint az leszek. A minap
értekeztünk erről röviden, levélben. Azt írta: „Jó apa, persze, hogy az leszel,
e felől semmi kétségem!".
De nincs apa képem. Maximum az ő apjáé. Az övék az a rész a
családból, amely sohasem hullott szét. Nem váltak el a szülők, és csak az apu öntött
föl néha a garatra. De akkor sem bántott senkit. Mindkét gyerek, Susan, és
Pjotr is minden támogatást megkapott a szülőktől. Nálunk ez fordítva volt.
Szülők ittak, verekedtek, elváltak. A gyerek hányódott anyától nagyiig,
nagymamától apáig, aztán vissza anyához. Persze már kisgyerekként eltökélte,
hogy nem lesz olyan, mint a szülei. Még akkor sem, amikor azt mondogatták: „neked
ez úgysem fog sikerülni!". Bár lehet, pont ezért, azaz dacból, sikerült.
Majdnem minden.
Ahogy elnézem a mostani fiatalokat, elgondolkodom bizonyos
dolgokon. Figyelem őket, olykor beléjük nézek. A bakancsos, fekete halál-ruhás
lányok, a plázacicák, kikent, kifent, mindenüket kivillantó ruháikkal, a
kevésbé tehetősebb gyerekek, s persze ott vannak a „normális" lányok, csinosan,
netten, s mégsem kihívóan. Ilyenkor eszembe jut, vajon melyik csoporthoz fog
tartozni a miénk?
Az elvált szülők világfájdalommal teli halálmadaraihoz?
Semmi képen. Szeretjük egymást Eperkével, még ha mostanában nincs is meg olykor
az összhang.
Kigyúrt, bmw-s, mercédeszes, apu, s a minduntalan tininek
látszani akaró anyu plázacicája?
Képtelenség. Se autó,
se izom. És nem kergetjük az anyagiakat.
A harmadik csoportba tartoztam én is, gyerekkoromban. Többet
szeretnék ennél adni a lányomnak.
S persze ott van a „normális" csoport. Hát nem ilyennek
szeretné látni minden szülő a gyerekét?
Persze, ez mind tőlünk függ, leginkább. De mennyit ad hozzá
a külvilág? Mennyire formálja a gyereket a baráti társaság? Hogy szabad idejében
mit csinál? S mennyire vesz példát a szülőkről?