Balaton-retro II.

Az még hozzá tartozik a balatoni hangulathoz, amikor a délutáni pancsolás után, haza mentünk, megvacsoráztunk, lefürödtünk, és felvettünk egy tiszta pólót, rövid sportgatyát, amibe bele volt varrva egy betét. Így dupla alsógatya fílingje volt (lehet még ilyet kapni?). Na meg a térdig felhúzott tenisz zokni, és sportcipő. Aztán elindult a család este a "városba".

Egy ilyen alkalommal láttam a lellei kertmoziban a Popeye című filmet. Abban az évbe buktam meg oroszból, és még a mozi előtt is nyaggatott apám barátnője, az Éva, a ragozással.

Balatonlelle képeslap

 

 

 


Bögre

Volt nekem egy bögrém. Még a nagymamámnál. Fületlen volt. Nem balesetből adódóan. Gyárilag nem volt füle. Még Balatonon kaptam. Talán Zamárdiban. Egyszer családilag ott nyaraltunk. Akkor kaptam egy töltőtollat, töltőceruzát, és egy Benedek Elek könyvet.

Ezt a bögrét használtam mindig, mikor nagymamámnál voltam, Ercsiben. Volt vele egy sztori. Esténként nagyi egy kanna könnyű (szinte víz színe volt), rumos teát főzött, abból a Compack fém dobozos fajtából. Mikor kész volt, én is töltöttem magamnak a kedvenc bögrémbe, megkavartam az alpakka kanállal, ami addigra már átforrósodott, és alig bírtam megfogni. Megragadtam a bögrém, és indultam vele a szobába, hogy majd tévénézés közben elfogyasztom. Alig léptem ki vele a konyhából, iszonyúan égetni kezdte a kezemet. De lerakni sehova nem tudtam, eldobni meg nem volt szívem. Hatalmas "áááááá" kiáltással, lassan lépkedve, hogy nehogy kilöttyintsem a teát, keresztanyámék, és nagyszüleim rémült tekintetétől követve, egészen a hallig vittem, ahol a legközelebbi asztal volt. Ott végre lerakhattam, és hatalmas megkönnyebbüléssel fújkáltam égő tenyerem.

Szerettem azt a bögrét. Világoskék alapon, három színes vitorlás, és Balaton felirat volt rajta. A matrica alsó, jobb sarka el volt csúszva. Azóta is ilyet keresek.

 


Balaton-retro

Este bele néztem a Pogány Madonna című, anno nagysikerű filmbe. Hagyjuk, hogy mostani szemmel mennyire bénák a verekedős jelenetek, a "magyar Bud Spencer" előadásában. Akkoriban ez volt a divat. És utánozni illet a híres embert, akinek Bujtor volt az állandó magyar hangja. Nem is igazán a "fordulatos" történetet néztem, mint inkább a helyszíneket. Az ilyen autók akkoriban még újnak számítottak:

Jelenet a Pogány Madonna című filmből

Nem tudom, most milyen lehet a Balaton, de a filmben nagyon tisztának, rendezettnek, és főleg, modernnek látszik.

Gyerekkori emlékeim nem túl pozitívak a "magyar tenger" kapcsán. Volt egy nyaralónk, amit nagyszüleim pár éve adtak el, Balatonlellén. Vonattal közelítettük meg a helyet. Korán kellet indulni, hátamon egy katonai hátizsák, dugig tömve, és nagyon fájt tőle a vállam. Mikor hosszú idő után végre leszálltunk a vonatról, hosszú séta a házig. Fél úton már sírtam a vállamba nyilaló fájdalomtól. A kaput alig lehetett kinyitni a magas fűtől, gaztól. A fűzfák földig lógó ágai közt pókhálók feszültek. A wc kint a hátsó kertben. Amolyan tipikus "pókos".

Sokáig víziszonyos voltam. Feltünő lehetett, hogy egy gyerek a tó partján, amint meglátja a vízet, üvöltve sír.  A családi legendárium szerint, anyám, vagy keresztanyám ötlete nyomán, a Rómain bedobtak a medencébe még kis koromban, hogy úgy biztosan meg tanulok úszni. Mert hogy ösztön. Ami bennem nem volt meg. Kisiskolás koromig karúszóval lubickoltam a Balatonban, mikor keresztszüleim a két unokatestvéremmel elvittek strandolni. Én voltam a családban a "szegény gyerek".

Aztán ott volt még egyszer-kétszer a balatonszemesi SZOT-üdülő, ahova anyám vállalatának jóvoltából kerültem pár hétre, és ahol a "Rozmár" becenevet aggatta rám az egyik nevelő, vagy óvóbácsi. Mert nem akartam kiszállni a vízből. Persze, élveztem hogy sekély. Csoportokra voltunk osztva. Kiskamaszok, középkamaszok, és nagykamaszok. A lányok a kiscsitri, középcsitri, és nagycsitri kategóriába tartoztak. Délután pecsenyezsíros kenyeret uzsonnáztunk, jól felhigított jaffával. Akkor vettem elöször "zsebpecát". A szobákban emeletes ágyon aludtunk, hatan, vagy nyolcan. Volt, aki mindig haza akart szökni. Már nem emlékszem, nekem tetszett-e az a nyaralás.

Talán, ha Kispipi nagyobb lesz, pár napot eltöltünk majd a Balatonnál. Már csak kíváncsiságból is. S nem árt, ha a legkissebb is világot lát.

 


Komplexus


Vége a szabad hétnek. Ismét munka. S itt kopog az ősz a tetőkön. Esik.

Beindul a blogéletem. Száz bejegyzés várt a readerben, s a nagyját (17) Sparrow-nak köszönhetem (vagy én vagyok lassú, vagy a srác keze jár gyorsan.÷) )


Rá kellett jönnöm, hogy komplexussal küszködöm. Legkissebbségi-komplexussal. (Az ősznek ehhez semmi köze. Ez az évszak melankolikus, és olykor kicsit depresszív elismerem, de a csendje alkalmat ad a gondolkodásra.) Erre akkor jöttem rá, mikor a múltkori melléfogásom (is) elgondolkodtatott. Az oka talán onnan eredeztethető, hogy hányattatott életem során oly kevés jót kaptam az élettől, s amikor mégis meglep valamivel, képtelen vagyok elhinni, vagy csak nagyon nehezen. Így volt ez öt évvel ezelőtt is. Megismerkedtem egy kedves lánnyal, aki másnak tűnt, mint a többi. Egy idő után lelkeink összekapcsolódtak, s a másik gondolatait is ki tudtuk mondani. Féltem elhinni, hogy ilyesmi velem megtörténhet, de boldog voltam. Később, lassan egy éve, megszületett Pöttöm, s szintén ott álltam, felfogni sem tudtam, hogy apa lettem. Én? Felelősségteljes ember? Még ma sem vagyok az, úgy érzem. De boldog vagyok, s olykor, ha ránézek Emmára, könnybe lábad a szemem. Az élet kezdi kiegyenlíteni a számlát. S folytathatnám a fent említett melléfogással. Ilyen ajánlat? Nekem? Álmodom? Mert be kell vallanom, ilyen felkérés csak legmerészebb álmaimban fordul elő. Persze, másnak lehet, nem nagy dolog. De egy olyan ember számára, akinek az írás, bár csak hobbi, mégis lételeme, s olykor arról álmodik, hogy talán egyszer megél belőle, vagy "mellékesen" keres vele, szinte a mennyország kapuja.


Valaki talán azt mondaná erre, túlzott szerénységben szenvedek. De ezt én mélyebbnek érzem. Vicces dolog ez egy olyan felelősségteljes munkakörben, mint az enyém (nem, nem vagyok igazgató, vagy hasonló). De itt nem is érzem magam elveszettnek. Tudom, mihez kell nyúlnom, ha gond van. Pillanatok alatt megoldok, úgy érzem, bármit. De az élet, az más. Ott folyamatosan bukásra állok.

Szefi-Ősz
(Foto by Szefi)

 


Öt éve

Kedden délután lefeküdtünk egy kicsit aludni, s reménykedtünk benne, hogy a Pöttöm jó ideig húzza majd a lóbőrt. Reményeink meg is valósultak. Mikor mi felébredtünk (valahol fúrtak a házban), a ded édesen aludt a szobájában, mint akit fejbe vertek (nem én voltam!). Végre alkalmunk nyílt kicsit össze bújni. Mikor kikecmeregtünk az ágyból, Eperke főzött egy kávét, s egy kicsit megint olyan volt, mint kapcsolatunk elején, azokon az augusztusi reggeleken, mikor nála töltöttem az éjszakát, mert a szülei elutaztak egy hétre, s az ablakban cigarettázva ittuk a kávét. Csak az akkori illatok hiányoztak.

Ennek lassan öt éve. Bizony. Még egy hét, s eljön a mi napunk. Emlékszel, Babám? Akkor még a Lavottában laktam. Mikor a szüleid haza jöttek, sok éjszakát töltöttél nálam. Reggelenként rohantál dolgozni, s amikor ügyeletben bent maradtál éjszakára, csak olyan üzenetet írtunk egymásnak, hogy "fáj". És tényleg fájt, hogy aznap nem találkozunk. Pedig nem volt lila köd, meg szappanbuborék. Csak úgy éreztük, mintha mindig is ismertük volna egymást. Talán a legjobb szó rá az, hogy "lelki társ". Aztán eldöntöttük, hogy összeköltözünk. Épp egy hónapra rá, már hurcoltam azt a pár táskányi cuccomat. Megkezdtük a közös életünket. Emlékszel még rá? Én még mindig imádom azokat a napokat.

 


Csak azt tudnám feledni


Azt hinné az ember, hogy bizonyos dolgokból ki lehet
gyógyulni. Az idő elfeledteti a sebeket, és hasonló közhelyek. De tévedés.
Vannak dolgok, melyek olyan mélyen gyökeredznek, hogy az idő sem fog rajta.
Tegnap este kapcsolgattam a tévét, s megálltam az m1-nél. A MASZK
gálaestje
ment. S mikor megláttam a jól ismert színpadot, valami keserű
érzés fogott el. Az életem egy darabját hagytam ott a falak között. Láttam a
régi, kissé romos épületet. Emlékszem egy macskák előadásra, mikor kint
felhőszakadás volt, és a Memory alatt látni lehetett, hogy a díszletraktár
felől közelítő színésznő mögött becsorog az eső a színpadra. De volt valami
varázsa, ami megfogott, és többet nem engedett el. Jól ismertem minden
deszkáját, a színpad, és a nézőtér alatti labirintus minden zegét-zugát, ahol
hátulról pillanatok alatt elöl lehetett az ember. Úgy szerettem ezt a régi,
romos épületet, hogy legszívesebben átöleltem volna. Mikor a Will Shakespeare-t
játszottuk, volt a darabban egy dal, ami valahogy úgy hangzott, hogy
"színház a mi otthonunk, hol élünk, és meghalunk. Színház a mi otthonunk,
hol élünk, és álmodunk.". S mi, akik a díszlet mögött álltunk, díszítők,
világosítók, színészek, táncosok, egyszerre énekeltük a színpadon lévőkkel. Ott
voltam, mikor leszedtük az összes lámpát. Nem olyan volt, mint minden évad
végén, mikor "esőztető próbát" tartottunk. (ez a színpadi tűzoltó
csőhálózat, ami tűz esetén, vízfüggöny képében zúdul a játéktérre.) Mindent az
utolsó, már-már elfeledett reflektorig, "ki tudja, hol a vége"
kábelekig leszedtünk, és ott álltunk, egy lecsupaszított színházban, és a
szívünk sajgott, mikor utoljára kiléptünk a művészbejárón. Aztán emlékszem,
mikor rácsodálkoztunk a felújított épületre, a modern technikákra, amiről anno
még csak álmodoztunk. Átvettem az új stúdiószínpadot, és minden lámpát saját kezűleg
szereltem fel egy létráról, a nagyon magas vastraverzekre. Megtanultam az új fényszabályzót,
s felújítottunk pár régi előadást, mint a Mario, és a varázsló, és bemutattuk a
Kék rókát. Felszereltük az új színpadot is, elkészültünk az új színházat
megnyitó Ember tragédiájával, és a nézők is rácsodálkozhattak az akkor már
hónapok óta befejezett épületre. Számomra alig változott. Kicsit nagyobb lett,
mert a mellette lévő házat is megkaptuk, és szerkezetileg bele olvasztották a
régi színházépületbe. Megismerkedtem minden új, és régi, de felújított részével.
De akkor éreztem igazán, hogy megint otthon vagyok, mikor a régi díszletek is visszakerültek,
s ismerősként köszöntek rám a színpadon. Aztán ott kellett hagynom, egyik
napról a másikra. Emlékszem, megkönnyeztem az utolsó előadást. Fönt álltam egész
idő alatt a karzaton, és szemem beitta a látványt. Zsinórpadlás, láthatatlan
díszlet-húzó trégerek, forgószínpad. Mindet elvittem a szívem egy darabjában,
miközben egy a másik felét ott hagytam. Talán még megvan azon a helyen a korlát
fájába belekarcolt monogramom, és két évszám. Ettől, eddig tartott. A nap végén
kiürítettem a szekrényemet, megsimogattam a művészbejáró oroszlánfejeit, és
kiléptem egy másik világba. Ez majdnem tíz éve volt. Persze, azóta is jártam
színházban. Mászkáltam a MüPa zenetermében, álltam a színháztermének a
színpadán. Épp az Alice csodaországban-t próbálták. Találkoztam sok régi
kollégával, akik mind a régi színházból mentek át. Mondták, hogy a legjobbkor
léptem le. De nem ismerték a körülményeket. Nem mindenkinek mondtam el, miért
kellett olyan hírtelen eltűnnöm, hogy rossz emberek nyomomat veszítsék, s hogy
ne tudjon utánam nyúlni a múlt egy számomra elég kínos darabja, amelyben én voltam az áldozat. Szerencsére,
sok színházban van még ismerős. Lehetőség van "színpadon állni". De
azokat a jó öreg deszkákat, már sohasem tudom elfeledni.

Tábla a színházból

 


Apaságról

Az a fránya apaság. Jár az agyam folyton. Néha eszembe
jutnak helyzetek, hogy mit mondok neki, mikor megkérdezi, ez vagy az miért,
mitől, miből…

Mondhatom, hogy tervezem a jövőjét. De ez így nem igaz. Nem
tudom, mi lesz az érdeklődési köre. Művészet, irodalom, humán, reál? Rajtunk
múlik? Vagy a majdani barátain? Is, is? Mennyit ad a környezet, és mennyit a
szülő? Olyan kérdések ezek, melyekre a választ csak az idő, esetleg
tapasztaltabb ismerősök adhatnak.

S jön a következő kérdés. Hogy kell jó szülőnek lenni?
Milyen az? És én az leszek e?

Pjotr Alexejevics Romanov szerint az leszek. A minap
értekeztünk erről röviden, levélben. Azt írta: „Jó apa, persze, hogy az leszel,
e felől semmi kétségem!".

De nincs apa képem. Maximum az ő apjáé. Az övék az a rész a
családból, amely sohasem hullott szét. Nem váltak el a szülők, és csak az apu öntött
föl néha a garatra. De akkor sem bántott senkit. Mindkét gyerek, Susan, és
Pjotr is minden támogatást megkapott a szülőktől. Nálunk ez fordítva volt.
Szülők ittak, verekedtek, elváltak. A gyerek hányódott anyától nagyiig,
nagymamától apáig, aztán vissza anyához. Persze már kisgyerekként eltökélte,
hogy nem lesz olyan, mint a szülei. Még akkor sem, amikor azt mondogatták: „neked
ez úgysem fog sikerülni!". Bár lehet, pont ezért, azaz dacból, sikerült.
Majdnem minden.

Ahogy elnézem a mostani fiatalokat, elgondolkodom bizonyos
dolgokon. Figyelem őket, olykor beléjük nézek. A bakancsos, fekete halál-ruhás
lányok, a plázacicák, kikent, kifent, mindenüket kivillantó ruháikkal, a
kevésbé tehetősebb gyerekek, s persze ott vannak a „normális" lányok, csinosan,
netten, s mégsem kihívóan. Ilyenkor eszembe jut, vajon melyik csoporthoz fog
tartozni a miénk?

Az elvált szülők világfájdalommal teli halálmadaraihoz?
Semmi képen. Szeretjük egymást Eperkével, még ha mostanában nincs is meg olykor
az összhang.

Kigyúrt, bmw-s, mercédeszes, apu, s a minduntalan tininek
látszani akaró anyu plázacicája?

Képtelenség. Se autó,
se izom. És nem kergetjük az anyagiakat.

A harmadik csoportba tartoztam én is, gyerekkoromban. Többet
szeretnék ennél adni a lányomnak.

S persze ott van a „normális" csoport. Hát nem ilyennek
szeretné látni minden szülő a gyerekét?

Persze, ez mind tőlünk függ, leginkább. De mennyit ad hozzá
a külvilág? Mennyire formálja a gyereket a baráti társaság? Hogy szabad idejében
mit csinál? S mennyire vesz példát a szülőkről?


Hét dolog, amit nem tudtál rólam

 

1. Ha már a hetes számnál tartunk. Hét évig dolgoztam egy budapesti színházban. Az első darab amiben közreműködtem, az a Macskák volt, és utána 300-szor dolgoztam benne (ennyiszer is láttam). Az utolsó darab a Chichago címü musical volt. Azóta is hiányzik a színpad.

2. A bal szemem azért "rossz", mert anno egy előző párkapcsolatomban, melyből szégyelem bevallani, de házasság lett egy ideig (igen, elváltam) a hölgy "szeretője", akivel közös életünk vége felé párhuzamosan élt, egy napon beállított a lakásunkba, és megfenyegetett egy flóber pisztollyal, hogy két napon belűl hagyjam el a lakást, szemen lőtt. Azóta a bal szememben nincs szemlencsém. Ez még korrigálásra vár.

3. Az érettségin matekból puskáztam (mindíg hülye voltam a matematikához), és az informatikus vizsgámon szintén (matrixszimetria.Mi is az?)

4. Szeretem, ha a dolgok oda kerülnek vissza, ahol a helyük van. Meg tudok őrülni, ha például egy könyv, elolvasás után nem az őt megillető helyre kerül. Viszont ha egy új könyvet kapok, ha kiolvastam, mindig a többi tetejére teszem. Végül valaki csak helyre rakja (Eperke vagy én), s onnantól az lesz a helye.

5. A nyakamban lévő farkasfog előző tulajdonosát apám "vadászta le". Egy barátjával, aki erdész volt az ukrán határ mentén, épp az etetőkhöz raktak eleséget egy télen, amikor a farkas megtámadta apámat. Kissebb sérülésekkel megúszta. A farkas húzta a rövidebbet. Ezt a fogat már 12 éve hordom.

6. Nem vagyok babonás (lekopogom), de tele vagyok "dzsudzsu"-val. Többek közt a fent említett farkasfog, de a kezemen lévő bőr karkötő, amit akkor vettem, amikor Eperkével az első randevúink egyikén a várban a Mesterségek Ünnepén nézelődtünk. Valamint a táskámban lapul egy darab mozaik darab az alagút faláról, ami szintén Eperkéhez köt, és még sok apró "személyes" tárgy. Ezek mind "védenek", és mindig velem is vannak.

7. Együttesben játszottam a színházas időszakomban. Dobos voltam és szövegíró. "Dekadens" volt a nevünk, és rockot (mi mást) játszottunk. Legnagyobb fellépésünk Pusztavacson volt.

A labdát tovább röpítem mimkének, és zslatkonak, na meg Zsic-nek.÷)


Apaság


Az én apám nyolc éves koromban hagyott ott minket. Átavanzsált vasárnapi apukának. Nem volt rossz, akkori gyerek szemmel. Véget értek a mindennapi veszekedések, verekedések, és többé nem láttam ahogy apu az alkoholmámort alussza ki csak úgy ruhástól beesve az ágyba. Hétvégenként elmentünk múzeumba, vidámparkba, církuszba, moziba. Mikor mihez volt kedvünk.

Aztán két évre hozzá kerültem, azaz a nagyszüleimnél laktunk ketten egy szobában, mert anyu még a házasságuk alatt italba menekült, s jó ideig nem is lábalt ki belőle. Ez egy egészen más élet volt. Apám mellett tanulhattam dobolni, tőrvívásban jeleskedtem. Jól hangzik, de nem volt fenékig tejfel, mert ha rossz jegyet vittem haza, ami gyakran előfordult, mivel a tanulás helyett inkább könyvek olvasásával töltöttem az időt, előkerült a nadrágszíj. Aztán ott volt a néhány utcával arrébb lakó barátnője, akinek volt egy fia, nálam kissé fiatalabb, és az az idegesítő szokása volt, hogy mindent akart, amit én is csináltam. Jött vívni (nem volt az edző kedvence) és a zeneiskolában gitárórákat vett.

Azután egy nyári reggelen fogtam a gördeszkámat, teleraktam könyveimmel a táskámat (pár ruha is került rájuk, de a könyv volt akkor a legfontosabb) és haza szöktem anyuhoz, aki már túl volt egy elvonókúrán, s végre normálisan tudtunk élni.

Utána nem nagyon hallottam apuról. A szökés után nem mertem a szeme elé kerülni. Befejeztem az általános iskolát és középiskolába kerültem. Az első év végén jött a hír: apu meghalt. Monor mellett találták meg egy erdőben. A gyomra tele volt gyógyszerrel. Ahogy én emlékszem, sohasem bírt lenyelni egy tablettát sem. Amint a szájába került egy, rögtön fulladni kezdett. Így ha fájt a feje, algopirines injeciós fiolát vett elő, és kiitta a tartalmát. Az is érdekes tény volt, hogy a barátnője egy pesti kórházban dolgozott laboránsként, a férje kamionsofőr volt, aki valami fúrcsa balesetben vesztette életét. De ez nem változtatott a tényen: apu nincs többé. Furcsa érzés volt. Bár igazából sohasem volt az életem része. Amikor együtt laktunk, akkor sem találkoztunk hosszabb időre. Munka után hazaajött, lefürdött, és ment a nőhöz. Maximum megnézte az ellenőrzőmet és kioszotta a pofonokat. Magányos élet volt, s csak a könyveimbe tudtam temetkezni.

Eperke fent emlitett kérdése bennem is elinditott egy gondolatsort. Vajon milyen lenne, ha még élne az apám? Talán többet találkoznék vele? Hogy milyen lenne a kapcsolatunk, arról fogalmam sincs. Végülis ha jól belegondolok az hogy apa, sohasem szerepelt a szótáramban. Anyu mostani férjét "Atyám"-ként emlegetem. Olyan ember, akit szívesen láttam volna anyu mellett gyerekkoromban. (Volt egy elszúrt kapcsolata a válás után pár évig) Rendes ember, lüke világszemlélettel, de szereti anyut, és mindent megtesz érte. Engem a fiának tekint. Jól eltudok vele beszélgetni, hülyéskedni. Ilyen volna egy apa?

Amint tudjátok, apa leszek novemberben (lekopogom). Már alig várom. Olvastam valahol, hogy amilyen a szülők kapcsolata volt a szüleikkel, hasonló lehet a kapcsolatuk a saját gyermekükkel. Nos, ezt kétlem. Először is, nem iszom. Nem vagyok erőszakos, hirtelenharagu, és főleg: soha senkit nem bántottam. Tehát tudom, hogy milyen nem leszek.

Már most imádom a lányomat, holott még csak ultrahang-felvételen láttam, s Eperke hasán keresztül érzem a mozgolódását, rugdosását. Végre tudni fogom, milyen egy apa, önmagam példájából. Remélem, jó leszek a gyermekemnek. De hogy milyen apának lenni, nos ezt is először fogom megtapasztalni. 

 


Mitől jó egy könyv?

 

 

 


Nincs is jobb foglalatoskodás,legalábbis számomra,mint írni. Már gyerekkoromban elkezdtem egy könyvet.Vidéken, nagymamámnál,alig hogy megérkeztem a vakáció első napjaiban az egyik helyi barátomtól kölcsönkértem egy öreg írógépet, hisz ő úgysem használta, elbicikliztem a falu egyetlen írószereséhez, és egy nagy köteg papírral a csomagtartómon már hajtottam is haza,hogy mielöbb nekifogjak az írásnak. A szünidő nagy részét az írógép kattogása, és az olvasás töltötte be (na jó,sokat lógtam a helyi baráti társasággal,akik jórészt lányokból álltak). Akkoriban azt kezdtem írni,amit unokaöcsémmel, Pjotr-el (Péter az igazi neve,de mi elneveztük egymást,én Ian Turel lettem,aki egy mesefilm-sorozatban a gróf úr kocsisa volt) játszottunk a műanyag katonáinkal (mostanában Playmobil márkanéven futnak). A történetek alapja Harry (az én "vezér katonám") aki jó volt, és George (Pjotr-é) aki pedig gonosz, valami módon, mondjuk egy izgalmas csata, vagy rablás,utonállás során találkoztak, és valahogy kiderült, hogy ikertestvérek,csak a születésükkor az apjuk elválasztotta őket egymástól, és George-ot valaki más nevelte föl. Akkoriban a történelemben éltünk, talán a sok Jean Marie film hatására.

 

 

 

 


Mostanság, ha írok (már ha van ihlet, meg erő, meg idő) egy másik, talán nem is annyira megvalósíthatattlan, álomról írok. Aki ismeri a Napsütötte Toszkána, vagy az Egy év Provance-ban, már tudhatja hogy hasonló könyvet próbálok írni.


Próbálok írni, de valahogy nem megy. Bár ha egyszer elkap a lendület…


Mostanában találtam ezt. Ilyet is lehet tanulni? Egyáltalán. Megtanulható az írás? Kicsit elgondolkodtam rajta. Mi lenne ha jelentkeznék? Persze jó internet használóként körülnéztem kicsit, hátha találok véleményeket. Megleltem itt és itt. De nem volt benne sok köszönet. Tehát továbbra is hagyatkozzak a saját kútfőmhöz, merítsek az eddig is számolatlanul olvasott művekből, de persze alakítsak ki saját stílust. Ez utóbbi nem könnyű. Vagy van, vagy nincs. Slussz. De stílus nélül mit sem ér, írhatok akár a hintázás szubkultúrájáról, ha nem írom érdekes stílusban, a kutya sem olvassa.


Itt jön tehát a kérdés. Oly sok könyv van, amely megfogja az embert annyira, hogy nem képes letenni. Például J.K.Rowlin, aki a nulláról kezdte, de egy jó ötlettel, érdekes témával, és egyéni stílusával milliókat kápráztat el a meséjével. De elmondhatjuk Dan Brown-ról a nagysikerü Da Vinci kód alkotójáról is ugyanezt.

Mitől jó egy könyv? Mi az, mi megragad, leköt benne? Téged mi fogott meg egy-egy műben?


A kérdés elhangzott. A véleményetekre, tapasztalataitokra vagyok kíváncsi. Közvéleményt kutatok. Talán a segítségetekkel sikerülhet egy jó könyvet írni. Szóljatok sok embernek, s írjátok ide, kommentbe válaszaitokat!