Olvasom

Yorsh mindkét kezével megfogta a tarisznya szélét, és boldogan belenézett. Egyszerűen mennyei volt a gondolat, hogy létezik valami, amivel megtöltheti a gyomrát és a lábát is megmelengetheti. Még a nagymama sem mesélt neki soha ilyen csodáról, pedig ő mindent tudott. Lehet, hogy az emberek nem is annyira…
Elnyújtott ordítás riant a mocsáron.
Borzalmas, elnyújtott ordítás, s benne a világ minden fájdalma.
– Ez egy holttest – kiabálta a kicsi tünde –, nézd: a hegyes pálcával találta el. Most pedig halott. Egy halottat akartok megenni?
– Miért, ti elevenen eszitek a nyulat? – kérdezte csüggedten a férfi.
– A tündék nem esznek semmit, ami gondolkodott, futott, éhes volt és félt a haláltól. A nagymama mondta, hogy az emberek eszik azt, aki élt. Rozmaringgal. Itt van rozmaring? Én nem akarom, hogy megegyenek! – A kicsi ismét belefeledkezett a panaszos, szívet tépő óbégatásba.
Az asszony a fejét fogta.
– Pontosan miféle kegyetlenséget műveltél az előző életedben? Eladtad az édesanyádat? – kérdezte a vadász.
– Azt hiszem, jobb, ha elmész. Köszönöm, hogy felajánlottad a nyulat. Mindegy. Tüzed már van. Hát, isten veled.
– Csak nem mondanál le egy kis nyúlhúsról miatta?
– Tudom, őrültség, de nem bírom elviselni, ha sírni hallom. Kérlek, menj el!
– Nem mehetek el – mondta a férfi habozva.
– Miért nem?
– Nem hagyhatok magára a mocsárban egy fiatal nőt. Akkor is elég veszélyes lenne, ha egyedül volnál, de ráadásul vele!
– Köszönöm, nemes úr, de egész jól elboldogultam eddig egyedül, nincs szükségem segítségre. Fogd a…
– De hát mit csinál?
Az asszony megfordult, hogy megnézze. A kicsi a karjába vette a nyulat, és lassan simogatta. Az ujjával elidőzött azon a helyen, ahol a bundáját átáztatta a vér. A szemét lehunyta, mintha álmodozna. Már nem sírt.
– Mit csinálsz? – kérdezte az asszony.
– Rágondolok.
– Mire?
– A nyúlra.
– Nyúlra.
– Nyúlra. Arra gondoltam, hogyan lélegzett. Futott. Érezte. igen, érezte az illatokat, amikor felhúzta az orrát. Legutoljára a nedves avar és a gombák illatát érezte. Nem érezte meg a vadász szagát. Ázott fű és gomba illata volt, egy jó illat. Arra gondolok, hogyan lélegzett… hogyan futott benne a vér.
A nyúl megremegett, kinyitotta a szemét, és néhány lélegzetvételnyi időig rémülten bámult, azután megrázta magát, leugrott a földre, és futásnak eredt. Kikerülte a vadász lábát, átfutott a kutya lábai között, átugrott a fatörzsön, amelyen az asszony ült, azután egy utolsó cikcakkal örökre eltűnt a nádasban.
A kicsi tünde elgondolkodott azon, hogy a „Nyúl” jó név lenne–e a kutyának. Talán nem: egy kicsit hasonlítottak, de a farkuk formája egészen más volt.
A férfi és az asszony sokáig nézték még a helyet, ahol utoljára látták a nyúl fehér farkát.

Silvana De Mari – Az utolsó tünde

 


Olvasom

– Neved is van már?
– Reszketnek hívnak.
– Hogyhogy?
A férfi elvigyorodtott.
– Mert az ellenségeim reszketnek, amikor szembenéznek velem.
– És ez így igaz?
– Nem teljesen. – Reszket felsóhajtott. – Mindegy, akár el is mondhatom. Amikor először voltam fosztogatni, berúgtam, és a folyóba estem hugyozás közben. Az áramlat leszippantotta a nadrágomat, és fél mérfölddel lejjebb sodort ki a partra. Amikor visszataláltam a táborba, úgy reszkettem, hogy még senki sem látott ahoz foghatót. A golyóim gyakorlatilag felcsúsztak a hasamba, meg minden. – Megvakarta az arcát. – Kurva kínos volt, elképzelheted. Azért a csatában mindent helyrehoztam.

Joe Abercrombie – Miután felkötötték őket