Kéne

Rajzolni kellene. Meg írni (a múltkor olyan jól sikerült a tanárnak írt lebaszólevelem, és az osztály év végi újságjában is megjelent egy “cikkem”. Na jó. Az nem olyan nagy szám.).
Biciklit kellene venni, hogy biciklizhessek a közeli hegyeken. Vagy elég lenne túrázni. Oké. Végül is azt rendszeresen műveljük.
Zenélni kellene, mert ugyan fizetem havonta a próbaterem rám eső részét, de a cajonjaim, motiváció híján, már egy jó ideje nem szólaltak meg.
Játszani kellene a Wii-n, mert most kaptam egy halom Gamecube játékot, és van, amit ki sem próbáltam.
Meg kikapcsolódni kéne, meg szexelni kéne. Meg idő kéne, de az nagyon.
A munka mindet elviszi. Ha meg akad egy kicsi, azt meg a fáradtság foglalja le magának. Aztán könnyen mondja más, hogy felül kell emelkedni rajta, és menni, és csinálni, amikor nem érzek motivációt olykor még a létezéshez, meg a lélegzéshez sem.


Kedv

Vannak ezek az elkeseredett, szomorú, befelé forduló időszakaim, mikor nem érzem jól magam a bőrömben.
Tegnap hiába ejtettem meg az idei első biciklizést, mert a váltó félúton elhagyott.
Akármit csinálok, rosszul sül el.
Ilyenkor azt gondolom, minek rajzolni, mikor nincs tehetségem hozzá, és nem az jön ki a kezem alól, ami a fejemben van.
Minek doboljak, mikor egyedül vagyok, és nincs egy gitáros, akivel ketten örömzenélnénk hetente legalább egyszer.
Aztán itt a munka. Piszkosul utálok hajnali 4-kor kelni, még ha taxit, vagy céges kocsit küldenek értem. Vagy reggel 6-kor lefeküdni az éjszakai műszak után, és délben felébredni, nem túl kipihenten, aztán hajrá, vissza a malomba.
El kellene innen menni, de jön a kérdés, hogy hová? Mit tudnék csinálni? Ehhez értek, meg a világításhoz. Sosem csináltam mást.
Hobbiként viszek pár wordpress-es weboldalt ismerősöknek, töltöm fel a tartalmaikat, amit küldenek. Nem lenne rossz egy ilyen munka.
Mostanában megyek egy ismerős fazekashoz, hogy kipróbáljam a korongozást, és ha bejön, igyekszem megtanulni. De ezzel a hangulattal már előre félek, mi lesz belőle.
Azt hiszem, rám férne egy jó nagy alvás, és sok szex…

 


Konyha

Ahogy a közmondás (bullshit) tartja: közös lónak túrós a háta. Nincs ez másként a céges, közös konyhával sem.
Egy tenyérnyi hely, mikróval, Szarvasi, meg patronos kávéfőzővel, kétlapos sparhelttel, és egy teafőzővel a mosogató mellett. Mindig akad valaki, aki nagyon otthon érzi magát. A koszos műanyag edények napokig a mosogatóban, vagy mellette hevernek. Egy reggel, kávéfőzés közben, elkezdtem őket kidobálni a kukába. Délutánra lett gazdájuk, és vagy elmosva száradtak, vagy eltűntek.
Van, aki a kész teát hagyja a teafőzőben. Pedig igazából csak vízforralónak lenne ildomos használni, mert a kannát sem mossák el, a szűrőt meg pláne nem fogják. Múltkor valaki még a víztartályba is tett mentateát. Azóta is rágógumi ízű, és illatú víz jön belőle.
Mikor kiírtam rá, hogy mi is szeretnénk teát főzni, kicsit normalizálódott a helyzet, mert mindig rendbe rakva találtam, elmosott kannával. Ezidáig.
Úgy tűnik a kanna eltörhetett, mert hetek óta nem került elő, csak a műanyag teteje hever árván az egyik fiókban. Volt már ilyenre példa. Akkor a kolléga kiírta egy papírral, hogy eltört, bocs, már rendeltem egy újat. Azt hiszem ennek már búcsút mondhatunk.

Minap mosogattam ebéd után az evőeszközeimet. ismeretlen faszi odalép mellém, és megkérdezi:
– Mosogatsz?
(nem öreg, csak lógatom a lábam itt a medence szélén)
– Igen.
– Én is jönnék.
– Remek.
Aztán ráteszi az eszközeit az enyémekre, és így szól:
– Mosd már el ezeket is!
Azzal faképnél hagy. Első gondolatom az volt, hogy kidobom az egészet a szemétbe, de kulturált voltam. Csak otthagytam.

Mikor ide jöttünk, volt két garnitúra evőeszközünk. Mára alig maradt belőle. Zárt részen dolgozunk, a konyha az ajtón kívül van. Kolléga lemegy az udvarra dohányozni, közben kiviszi a reggeli, ebéd maradékát, és elmossa. Visszafelé elfelejti behozni a közös evőeszközöket, és innentől kezdve mások széthordják. Régebben gondom volt rá, hogy begyűjtsem őket, mikor dolgozni jöttem. De mióta van saját eszcájgom, nem foglalkozom ezzel. Már amúgy is untam, hogy csak én figyelek. Az eredménye az lett, hogy kolléga saját pénzén vett egy új készletet, de már annak a fele sincs meg.

Olykor, ha sok a mosatlan, kedvem lenne kiírni, hogy “anyuci itt nem mosogat el utánad”, de inkább nem törődöm vele. Viszont teát még mindig nem tudok főzni. Bár a folyosó végén van egy vízadagoló, ami szódát, meg forró vizet is ad…

Miért ilyen életképtelen némelyik ember?

 


Alatt

Van mit kiírni magamból. Mostanában magam alatt vagyok.
Azt hiszem, most kezd igazából kikészíteni az itteni munkaidő beosztás. Lassan két éve a nagy változásnak, mikor beköltöztették a duma-gyárat a Hodályba. Azóta annyi változott elvileg a beosztásunkban, hogy két napot nappal (4.45-től 17.15-ig), két napot éjszaka (16.45-5.15) dolgozunk, aztán négy (három és fél) nap szünet. Ideális esetben. Ha valaki nem esik ki a malomból, vagy éppen nem megy el nyaralni. Konkrétan most egy napos megszakítással egyfolytában tíz napja dolgozom. Persze ezzel nem is lenne akkora gond. Ha emberi időben érne haza az ember, hogy még a családdal legyen. És itt bújik ki a szög a zsákból. Azaz, ez az én bajom. Hogy nem vagyok eleget a lányokkal. És ez mostanában valamiért nagyon nyomaszt.
Kispipinek még egy éve van az óvodából. Egy évem van arra, hogy ha hét közben vagyok szabadnapos, ne az óvodába, hanem máshova – sétálni, kirándulni, múzeumba, stb. – vigyem, hogy együtt legyek a saját lányommal.

 


Ügyel

Öt év után Eperkémet újra ügyelni “kényszerítették” a kórházban, csak másik osztályon. Az övékén csak telefonos ügyelet van.
Olyan ez, mint az Oscarban: tudtuk, hogy eljön ez a nap is, csak nem sejtettük. Minden esetre fura, hogy nincs ma velünk. Kispipinek is hiányzik, bár viszonylag jól palástolja, mert szinte rögtön elaludt, és nem volt az az egy órás huzavona, amikor öt percenként azt lehet hallani a szobájából, hogy “Maaaamiiii!”

Holnap majd találkozunk, és ha csendes lesz az ügyelet, elmegyünk együtt a Könyvhétre, meg előtte elkísér a szemészetre. Meg amúgy is sűrű lesz a nap.

 


Bujjék

Az év első posztja. Bár igazából rég nem számít, hogy hol ér véget a régi, s hol kezdődik az új év. Az ember az időt a saját korával méri. Ez számít igazán. Sose értettem, miért kerítenek ekkora feneket a szilveszternek.

Nincsenek fogadalmak, csak tervek a jövőre nézve. Talán végre sikerül a hitel átváltás. Bár ez is kicsit a csöbörből, vödörbe esetére emlékeztet. Ha már több marad a zsebünkben, jól jártunk.
Jó lenne olyan webes munka, amiért végre fizetnek is. Szerencsére van egy olyan képességem, hogy minden szoftvert, felületet meg tudok tanulni kezelni, ha adnak rá pár napot. De jó lenne grafikával is foglalkozni. A freeblog sablonozás nem jött be idén sem. A jelenlegi meló úgy tűnik, haldoklik. Itt duplán igaz az a gyakorlat, hogy a vezetők szeretnék megtartani az eddigi pénzüket, ezért a sameszok fizetését csökkentik, illetve csökkentik a dolgozók létszámát. A kereskedelmieknél már bebizonyosodott, hogy kevés dolgozóval nem igazán működőképes a média. Hallottam pár remek sztorit.

Ahogy mondani szoktuk: csak egészség legyen. A többit megvesszük.


Ház

Tegnap volt a székház búcsúztató buli, szigorúan “a sajtó kizárásával”. Egy jó húsz éves korszak lezárult. Nekem “csak” közel tíz évem volt benne.
Persze nem mentem el. Eper sokáig dolgozott, én meg Kispipiztem, mert egyébként csak hétfőn találkoznék vele legközelebb.

Visszatérve a témához: a bulin megjelent kollégák szerint beigazolódni látszik az amivel hetek óta “viccelődöm”. Konkrétan, ha a kirúgott kollégák visszaszivárognának a régi székházba, onnan folytathatnák, ahol abbahagyták. Bizony. Annyi jó szakember került utcára, hogy akár egy új csatornát is be lehetne indítani. Már ha volna rá kereslet.

 


Változások

Egy hónapja már, hogy átköltöztünk a Duma-gyárból a Hodályba, s elért minket egy pár újabb változás.
Megkaptuk a borítékainkat. A mi csapatunk két embert veszített, amiből egyet talán még megmenthetünk. Tele a net az erről szóló cikkekkel, de csak a “nagy” emberekről szólnak a hírek. A kisemberek senkit sem érdekelnek. Olvasgatom a cikkek alatti kommenteket. Némelyik kárörvend, pedig azt sem tudja, mi van ezek mögött. A tudatlanok hülyesége.
Hogy jobb lesz ezentúl a látnivaló? Kétlem. Nem a minőség az elsődleges szempont.
Azon élcelődtem tegnap keserűen, hogy amennyi embert kirúgtak a mi kis hajónkból, azok szépen visszaszivárognának a régi házba, onnan folytathatnánk az egészet, ahonnan abbahagytuk. Azt rebesgetik, ez valamiféle bosszú. Csak rajtunk csattan az ostor. Sok esze nincs az ilyen bosszúállónak.

Hogy embereket vesztettünk, a mi időbeosztásunkat is nagyban érinti. Eddig úgy dolgoztunk, hogy egy hét délelőtt, egy hét délután, egy hét éjszaka, és egy szabad hetünk volt. Most tizenkét órát dolgozunk minden nap, felváltva nappal, és éjszaka, egy-egy szabadnappal megszakítva. Ez havonta több mint 200 órát jelent fejenként.

Nem tudom, hogy fogjuk bírni. Van, aki húsz éve dolgozott így, van aki csak öt éve. Teljesen felborult az életünk. Idegen környezet, új időbeosztással. Lassan már csak mi maradunk a régi Duma-gyárból együtt. Remélem ez kicsit összetartja a csapatot.

 


Bizonytalan

Eljön az az idő, mikor a munkahelyén bizonytalanságban tartott ember elgondolkodik a hogyan továbbon. Bár mi talán védettebb helyen dolgozunk, mint számos más kolléga, de mindig ott lebeg egy “ha”. Mert  igaz, hogy ennyi pénzért egész éjszaka fent lenni, meg hajnali négykor kelni nem mindenkinek való, de mindig akad egy csillogószemű, aki lelkesen bevállalja ezt is, csak legyen.
Mióta is? Talán tavaly a nagy átszervezés közepette döbbentünk rá, hogy itt bizony kitolnak velünk, nem is kicsit. Mára már ott tartunk, hogy a két nagy cég összeolvasztásával egy egész csomó ember összetörten megy munkába minden nap, ül a helyén, és a nem túl rózsás jövőn jár az agya. Hiába a sok “biztatás”, utólag mindről kiderül, hogy üres szavak, hazugságok. Vagy aki mondta, már nincs a helyén (igen magas a fluktuáció), vagy simán átlát rajta a hülyének nézett dolgozó. Vagy csak reménykedik. S mint említettem, a mi bagázsunkat nem hiszem, hogy megkurtítják, hiszen amit csinálunk, ahhoz csak mi értünk, mi tudjuk, mit miért kell csinálni, mégis hat ránk a minket körülvevő nehéz légkör.
Számba vettem hát az életemet, s elgondolkodtam, mihez is értek egyáltalán. Elkeserítő az eredmény. Amióta az eszemet tudom, világosító voltam. Előbb színházban, majd később televízióban. Most is az utóbbi a munkahelyem, csak éppen más pozícióban. Számítógépeken végzem a munkám. Általában nagyon jól elboldogulok a technika világában. Azt szoktam mondani: adj egy pc-t, és megcsinálom a melót. És itt van még a freeblog sablonosítással végzett “tapasztalatom”. Szeretnék webdesigner-kedni, vagy weblapokkal foglalkozni, mint ahogy most is teszem hobbi szinten. Ezek után bármelyik humán erőforrásos azt mondaná: eredj a Lidli-be polcot pakolni. Hát az is egy munka…

 


Kedvetlen

Az éjszakázás megspékelve náthával konkrétan apátiába süllyeszt. Nincs kedvem, erőm semmihez. Megpróbálok figyelni a munkámra, közben összehúzom magamat a székemben, és nézem a Rejtélyt, meg a Dr.House-t. Pedig lenne pár sablonos dolgom, és az óvoda honlapjának is meg kellene csinálni a hátterét (grafikai munka), de nem lelkesít semmi.
Türelmet kérek! Köszönöm!