Másik világ II.

Halottak napjának estéjén, mindig kimentünk nagymamámmal a köztemetőbe, egy pár “kódiskaláccsal”, és egy nagy halom gyertyával. Nem mint ha olyan sok hallottunk nyugodott volna ott. A mécsesek arra szolgáltak, hogy Mamó segíthessen azokon a lelkeken, akiknek már rég nem gyújtottak irányfényt a sírjukon, hogy visszataláljanak ez élők közé.
Vagy épp ellenkezőleg. Végre elmehessenek.
A temetőben sétálva figyeltem, ahogy a sírok egyik oldalán az élők beletemetkezve az emlékeikbe merednek az elhunyt szeretteik neveire, miközben azok, az élőknek láthatatlanul a sír másik oldalán figyelték élő rokonaikat.
Igyekeztem elkapni a gyertyagyújtás pillanatait, mikor a pislákoló fény körébe megérkeznek az “odaátiak”. Varázslatos érzés volt.
Egy ilyen éjszakán figyeltem fel egy sötét, bár frissnek tűnő sírra, ahol egy lehajtott fejű, halvány gyerek álldogált.
Nyáron olvasott az újságban nagyapám egy családról, akik az M7-en vesztették életüket egy autóbalesetben. Anya, apa, és a hét éves kislány.
Még a fényképüket is lehozták a drámai hatás kedvéért, ahogy szépen felöltözve, mosolyogva pózolnak egy ház előtt.
Ennek a családnak a kislányát láttuk meg, ahogy a saját, és szülei sírfelirata előtt zokogott.
Úgy tűnt, hogy szegény valamiért evilágon ragadt, és nyár óta senki nem járt a sírnál.
Mamó csendben letette a cókmókját egy fejfa mellé, és lassan odalépett a sírdogáló kislány mellé.
– Ne aggódj kedvesem! – mormolta halkan – Mindjárt segítünk a dógodon.
Azzal a zsebébe nyúlt,  kivett belőle egy mécsest, és meggyújtotta. Figyelte ahogy a láng elkapja a kanócot, közben egyik tenyerével eltakarta, nehogy a szellő elfújja. Majd beletette egy pici üveglámpásba, és finoman a sír táblája elé állította, miközben halkan mormogott egy imát, vagy egy varázslatot.
Alig koppant az üveg a márványon, a gyertya fénykörében megjelentek áttetszőn-fényesen a kislány szülei. Szinte egyszerre nyújtották a kezeiket egymás felé. A felnőttek léptek egyet, a lány felröppent, és máris egymás karjában voltak. A három fej összeért, mint egy sátor teteje. Újra eggyé vált a család.
Aztán felénk fordultak. Szinte még fényesebben ragyogtak, mint mikor megjelentek. Arcukon boldog mosoly, az apuka karjában a kislánnyal, mellettük az anyuka. Mindhárman egyszerre intettek nekünk. Mint ha a szájuk is mozgott volna, de a szél hangján kívül nem hallottunk semmit. Intettünk mi is, aztán csendesen szedelődzködni kezdtünk.
Mikor újra a sír felé néztünk, már csak a mécses pislákolt halványan a márványon.

 

Másik világ I.

 


Hétköznapi vérszívó – Mindegy (Vázlat)

Épp ráharaptam volna aktuális vacsorám kecses, hófehér nyakára, ami őszintén megvallva az egyik gyengém, mikor a hölgy kéjesen felnyögött.
– Falj fel, Jackob!
Éreztem, hogy itt valami félreértés lesz. Felnéztem áldozatom lecsukott, izgalomtól rebegő pilláira.
– Pardon, kisasszony?
– Mondom, falj fel!
– De mintha említett volna egy nevet…
Most már kinyitotta a szemét, és kelletlenül válaszolt:
– Egy farkas… egy farkas nevét.
– Érdekes – mondtam társalgási hangnemben – akit én ismerek az Ödön névre hallgat, és krampácsoló Rákosrendezőn. Megjegyzem, remek fickó, de kissé vadállatias a modora.
– Milyen kiábrándító! – húzta fel fitos orrát a hölgy.
– Különben is – folytattam zavartalanul – én vámpír vagyok, és nem holmi bolhazsák.
– Így mindjárt más. – mosolyodott el áldozatom, és tekintetét az enyémbe fúrta – és mi a neve?
– Jenő. Tóthkomlossy Jenő, szolgálatára. – csaptam össze huszárosan a sarkam.
– Ó! – húzta fel ismét az orrát a hölgy.
– És gróf vagyok! – tettem hozzá büszkén.
– Á! – enyhült meg a tekintete, és finoman visszahajtotta kecses nyakához a fejemet, és felsóhajtott – Ó, Edward!