Önéletrajz I.

Színház és Olaszország

 

Sohasem gondoltam volna, hogy eljutok Itáliába. Egyszerüen nem volt tervbe véve. Dolgoztam és éltem egy nagy budapesti színházban világosítóként, ahol egy évnyi szorgos munka után a stúdió színpad fővilágosítójává neveztek ki. Ne gondoljon senki előléptetésre. Ezzel csak nőtt a munkám száma,viszont fizetésben sem volt több, és a nagyszínpadi teendőimet is ugyanúgy el kellett látnom, mint elötte. De lelkes voltam, fiatal, és végre úgy dolgozhattam, ahogy én akartam. Hozzá tehettem a darabokhoz a magam szerény módján. Így kerülve közelebb színészekhez, rendezőkhöz, díszlettervezőkhöz. Szerették ahogy dolgozom, azt hiszem. Tervezhettem a látványelemeket, világítást, pirotechnikát ha arról volt szó. Szerettem nagyon.

Aztán jött a nagy lehetőség. Egy bemutatóra eljött a Veronai Arénából (akkor még nem tudtam,hogy ez a hely egy lapon emlitendő a milánói Scala-val) egy rendező, akinek megtetszett a munkám,s meghívott hogy a budapesti Olasz Intézetben rendezett két operájának megcsináljam a világítását. Persze elvállaltam. Ez is csak egy munka volt, és a Bakáts téri szabadtéri munkák, na meg a stúdiószínpadi számos bemutató után nem estem hasra a lehetőségtől, de mivel valami új dolog kínálkozott, hát ráharaptam. Szerettem a kihívásokat.

Megnéztem a próbákat, vázlatokat készítettem, tolmács segítségével beszéltem a rendezővel,s a következő próbákon már egymás után mentek a fények.

Itt egy kis szakmai magyarázat szükséges. Színházban, bár senkinek sem tűnik fel, változnak a fények. Persze észre veszik, ha sötétebb vagy világosabb van, (bár ha ezt nézik,rég rossz a darab) de egy-egy jelenet hangulatához a fényekkel is "rájátszunk". Színpadi "pszichológia". A fények változását mi "jel-nek" hívjuk,ami egy előadás alatt akár a pár százas mennyiséget is elérheti. Egyik jel követi a másikat szépen egymásra "úsztatva",azaz észrevétlenül változtatjuk a színeket és a színpadon belül egy-egy helyszint tüntetünk el, vagy emelünk ki,háttereket vetítünk, hogy oda figyeljen a közönség. Így lesz egy egyszerű kopasz színpadból egyik pillanatban erdő, a másikban már egy város főtere, stb.

Érdekes és újszerű élmény volt operát csinálni. Persze addig is ismertem a műfajt, hisz majd minden héten az Operában lébecoltam és ültem végig egy-egy előadást az ottani barátaim társaságában a fényszabályzó helységben (ez egy csomó pesti színházra elmondható,mert mindenhol volt ismeretség), de ráérezni a hangulatára, a dramaturgiájára,egy szóval az ízére, már nagy élmény volt. Kaptam magam mellé egy külön ügyelőt. Ugyanis a "normál" színházakhoz képest, az operában nem "végszóra" azaz a színész a jelenetbeli legutolsó szavára változnak a fények, hanem dallamra, amihez kaptam is egy egész partitúrát (kottát), de a sok boton mászkáló bogár közül nem tudtam kihámozni semmit. Így egy kedves, jópofa ember ült mellettem végig a próbákon és az előadásokon, olvasta a kottát, dúdolta a dalt, és a megfelelő pillanatban egy "most"-tal jelezte,hogy adhatom a következő "jelet".

Az utolsó előadás után, mikor már csak a szereplők és barátaik, na meg a techikai személyzet maradt egy kis ünneplésre, legnagyobb meglepetésemre odajött hozzám a rendező a tolmács kíséretében. Kezet nyújtott és egy "grazzie mille!" után megkérdezte, nem akarok e nála tanulni színpadi látványtervezést. Ez kb. egy itthoni OKJ-s vizsgával ér föl. Megkérdeztem, mikor indul az iskola. Mosolyogva mondta, két hét múlva.

Két hét múlva egy szál hátizsákkal a hátamon már Verona térképét tanulmányoztam az Adige folyó partján.

A neheze ezután jött. Szerencsére nem voltam egyedül ezzel. Sokféle náció jött tanulni ebbe az iskolába a nagyképü amerikaitól a hangos finnig. Én összebarátkoztam egy olasz osztálytársammal, Giorgio-val, s olyan jó csapatot alkottunk,hogy késöbba "due G" néven emlegettek bennünket. Giorgio és Giovanni  il due an bel torno. Ha jól emlékszem így mondták a "két jómadarat". Sok csínyt elkövettünk, (amiről egy példa itt olvasható),és közben barátomtól tanultam olaszul,ő pedig tőlem magyarul.

Késöbb az iskloa végeztével is, ami majd egy év volt, dolgoztunk együtt, és ha túl sok volt a munkája, egyszer-kétszer átadott belőlük több évig. De aztán ő,akivel együtt esküdtünk meg arra, hogy a színpadon halunk meg és koporsónkat majdan színpaddeszkából fogják ácsolni, megnősült és borász, "enlogo" lett az apósa gazdaságában és egy idő után eltünt. Így az én olaszországi pályafutásomnak is vége lett. Igaz, az EU keze Itáliát is elérte, s a szabadtéri munkákat, amelyeket csináltunk addig, pályázat útján kezdték hírdetni,s nem volt mit csodálni azon, ha az aktuális előadás látványtervezését és kivitelezését a rendező valamelyik rokona nyerte meg.

Azóta a megismert tájak, emberek, életstílus, és mentalitás hiányzik. Visszahúz. Megtehettem volna, hogy ismét nekivágok a nagy ismeretlennek, de mindaddig abban reménykedtem, hogy amikor ott kint dolgozom, kapok legalább egy éves szerződést ha elégedettek a munkámmal. Az alap lett volna a maradásra,s talán úgy könnyebben boldogultam volna.

Most viszont, már lassan négy éve van egy ember, aki úgy döntött, hozzám köti az életét, jóban rosszban,mégha papírunk nincs is róla,s nem sokára megszületik a lányom. De a remény még mindig él. Igaz, azóta már más a munkám, de talán egyszer…

 


Mennyibe kerül egy álom?

Azt mondják, a pénz nem boldogít. Ez talán így is van. Bár szerintem csak a szegények találták ki, önmaguk vígasztalására. Vannak álmok, melyek eléréséhez pénz kell. Mondjuk itt az enyém. Bár sokan tudják, az én  álmom olyan "Napsütötte Toszkána"-beli. Ha valaki még nem olvasta, merem ajánlani. A lényege: elmenni Itáliába, mondjuk nyaralni. Beleszerettni egy eladó házba, megvenni, időt és fáradtságot nem kímélve rendberakni, s élni nyugodtan, békében. Talán kis panziót csinálni a ház egy részéből. Ehhez bizony pénz kell. Talán kitartás. De mindenképpen anyagi áldozattal jár. Gondolom, sokan vállalnánk ezt, csak hogy kiszakadjunk a hétköznapok fogságából, megszabadulni főnöktől, kötöttségektől, kötelességektől, vállalva valami újat. Ehhez még csipetnyi merészség, kalandvágy kell. De üres zsebbel a merészség mitsem ér. S oly sok a "ha". Ha lenne… Ha megtehetném… 

 A Te álmod mennyit ér?


Vágyakozom

Nem tudom honnan jön. Egyszer csak szóba kerül, és már megint vágyom oda, ahol igazán otthon éreztem magam. Persze tudom, ismerem a korlátaimat. Mégis Itáliába vágyom. Talán Toszkanába, csendes casa-ba, kis olajfa ültetvénnyel, talán panziót csinálnék a ház pár szobájából. Csendesen írnék könyvet, festenék a verandán, olykor a kertet túrnám. Talán egyszer találok ott munkát. Anno nem sikerült. bár mostmár ketten, lassan hárman vagyunk. Addig regénybe írom, mit tennék, ha ott lennék.

Vágyom vissza. Haza.

 


Milánó,Babám!

Tudom, tudom. Már megint köszöngetek. De mi mást tehetnék. Hálás személyiség vagyok.

Tervezünk, nézelődünk, mennénk nyáron hosszú hétvégére Itáliába. Helyzetünket megkönnyítve, Nelly és Amby felajánlotta segítségét. Köszönjük Nekik nagyon! Már csak időpont, és repülőjegy kell.

Megyünk Milánóba Babám!

 

 

 


Önfényezés

Úgy látszik,önfényezésből jut erre a héten egy-kettő.

De ma reggel úgy döntöttem,végre elkezdem (megint) oly rég tervezett regényem megírását. Talán ez annak is köszönhető, hogy sikerült megmozgatni agyam a múltkori Farsangi Többkezessel,hála Nellynek.

Az első pár sor,na nem teljes fejezet,itt olvasható


Tavasz-Honvágy

Előre leszögezem a következőket:

1.Magyar vagyok

2.Budapesten,azaz Budán élek,élünk párommal,Eperkével.

Mégis honvágyam van. Ez a szép, tavaszi idő mindig elő hozza Olaszország utáni vágyamat. Pedig már legalább öt éve annak, hogy hazatértem egy éves veronai tanulmányutamról. Ott tapasztaltam meg először, hogy lehet más mentalitással, úgymond "napfényesen élni". S azóta is hiányoznak az ottani illatok, színek, emberek,s a szavak. Úgy mentem ki, hogy a magyaron kívül más nyelvet nem ismertem. Kalandvágy az bőven buzgott bennem. S az egy év alatt valami rám ragadt. Kedves embereket ismertem meg, akik sajnos azóta eltűntek az életemből, egy dallamos nyelvet, az "opera nyelvét" melyből ma alig értek egy kukkot is. Úgy elszállt az az év, mintha nem is létezett volna, csak a fantáziámban. Epi is kérdezi folyton, mikor az ottani élményeimről mesélek, hogy hol van egy fotó, egy tárgy, mely az akkori életemből maradt. S legnagyobb sajnálatomra nem tudok szolgálni mással, mint egy-két színpad képpel, s egy "Mario" álarccal, mellyel meg akartam alapozni egy gyűjteményt, s amit azóta sem sikerült bővíteni.

Szép ez a tavaszi nap. De számomra mégis oly szomorkás.