Múltkor lelkendeztem a friss hó miatt, de ma már nagyon unom a latyakot. Tény, hogy kicsit irigyeltem a Washingtoniakat. Leesett egy méter hó, bepakolnak egy csomó kaját a lakásba, felcsavarják a fűtést, vagy beburkolódznak egy pokrócba, beülnek egy kényelmes fotelba, és bekapcsolják a tévét, vagy az internetet. A város, az utca elcsendesedik. Ez így egy kicsit romantikusan hangzik, de mindenképpen izgalmas. Pár napig ki sem kell mozdulni sehová.

De már unom. Nincs bajom a hideggel, csak legyen már száraz az út a lábam alatt, és jól esne egy kis napfény.

 


Család

Szombaton leesett a nagy hó. Úgy volt, hogy átmegyünk Eperke szüleihez, de aztán ők jöttek hozzánk, s míg anyósommal sütöttük a libát, kacsát, a többiek lementek élvezni a hóesést. Délután, miután Kispipi kialudta az ebéd fáradalmait, mind az öten lementünk a ház előtti parkba. Építettünk hóembert, csináltunk hóangyalt. Egy szóval, család voltunk.

Rég nem éreztem ilyen jól magam “tömegben”. Tudni kell, hogy én taszítom az embereket. Ilyen vagyok. Bizalmatlan, de mondhatom úgy is, nem szeretem az idegeneket, és nehezen engedek közel magamhoz bárkit is.

Számomra a család már rég megszűnt. Nagymamámmal sírba szállt. Mikor élt, nála karácsonyoztunk, szilvesztereztünk, születésnapoztunk, és hétvégenként is nála futott össze a család. Anyám, keresztanyám, keresztapám, és két unokatestvérem. Apám akkor már rég nem volt velünk, de nem is hiányzott. Csak mai fejjel tudtam felfogni, hogy ami akkor volt, mondhatni, az a teljesség érzése, az volt a nagybetűs család.

Szombaton, hosszú idő után, újra ezt éreztem. Nagyon jó volt.

 

 


Havazás

Majd fél méteres hó esett felénk is. Eperke szülei átjöttek, kacsát, libát sütöttünk, ők addig levitték Kispipit szánkózni. A délutáni szieszta végére elállt a havazás, lementünk családilag hóembert építeni, és megmártózni a ritka nagy hóban. Pár fotó itt.

hóemberünk