Élt 58 évet

Essünk túl a nehezén.
Ez valamiféle nekrológ akar lenni anyámról, aki pár hete halt meg, nem túl szép állapotban.

Az életéről eszembe jut egy mondás: “Mindenki jó valamire. Ha másra nem, hát elrettentő példának”.
Nem tudok semmit a gyerekkoráról. Ritkán került szóba. Inkább az apámmal töltött (átszenvedett) életszakaszát emlegette folyton. Önző volt, a múltban élt, és mindenért azt hibáztatta. Sosem magát, és még csak nem is tett ellene semmit, hogy ebből kilábaljon. Nem tanult, és hobbija sem volt, ami kirángathatta volna a kicsit az önsajnálatból.

Hogy érthető legyek: tipikus “elbaszott élete” volt. Alig 17 évesen beleszeretett apámba, 18 éves korára megszült engem. Ezekkel egy időben abbahagyta középiskolát, és sosem fejezte be. Pedig fotósnak tanult.
Dohányzott. Ezért lettem koraszülött, mert a terhessége alatt sem tudta abbahagyni. Igazából sosem.
Apámat elvitték katonának, ami abban az időben két év volt. Nagyon hosszú idő.
Anyám házmester lett a Kossuth Lajos utcában a Ferenciek terénék (akkor még Felszabadulás tér). Kaptunk ott egy három lyukas szolgálati lakást: előszoba, szoba, konyha. Fürdőszoba sehol, wc kint az udvaron, amit a konyhában egy lefedett műanyag vödör helyettesített. Máig az orromban van a szaga. Ha éjszaka kimentem a konyhába, a lámpafényre szétrebbentek a csótányok.
A katonaságnál apám rászokott a piálásra. Mikor végleg hazajött, munkát kapott a rádiónál, mint lakatos.
Innentől kezdve elég szar a gyerekkorom, és anyám élete. Ő is rászokott az italra. Amire emlékszem, hogy apám sokszor verte anyámat. Emlékszem, amint a szobában az ágyam, és a kisszekrényem közötti résbe préselődve, fülemet befogva, bőgve ordítom, hogy hagyják abba, és nagymamámat hívom, hogy jöjjön, segítsen. Sokszor a szomszédok szóltak neki. Ő az Alkotmány utcában volt házmester. Néha jött, és segített. Kimentett, és haza vitt magához.
Mire iskolás lettem, elváltak, de az ivás napi szinten megmaradt. Anyám ettől túl vidám lett, túl zajos. Aztán segédmunkás lett a Kossuth Könyvkiadóban, és a sötét, szolgálati lyukat felcseréltük egy Kertész utcai egyszobás, összkomfortos, világos lakásra. Végre volt fürdőkádunk, meg wc-nk, amiről egész addigi gyerekkoromban álmodtam. Ilyen luxus addig csak nagymamámnál adatott meg.
Persze az ivászat még mindig tartott. Napi fél liter Hubertus. Dugdosta a konyhaszekrényben. Én meg sokszor kiöntöttem a lefolyóba, mikor már tele volt a hócipőm. Ha együtt kellett mennünk valahova, mindig lemaradtam mögötte, és néztem ahogy jobbra-balra dülöngél, cikk-cakkban. Nagyon ciki volt. Undorodtam tőle.
Másodikos koromban a nagymamámékhoz költöztem, aki akkor már Ercsiben lakott. Emlékszem, anyám lejött a szomszéd rendőrrel, hogy haza vigyen, de tiltakoztam ellene. Balhézott, üvöltözött, persze akkor is volt benne pár löket, de semmit sem tudott tenni ellene. A rendőr is elmagyarázta neki. Elkezdődött életem első, nyugodt, csendes éve. Akkor volt egyedül színjeles a bizonyítványom.
Következő évben megint anyámnál laktam. Akkor már próbált leszokni az alkoholról. De a dohányzás mindig megmaradt. Mikor 10 éves lettem, újra tárgyalták valamiért a válópert. Engem is behívtak a bíróságra. Nagyon be voltam szarva, de akkor úgy döntöttem, apámnál akarok lakni. Ez két évig tartott. Akkor volt lehetőségem vívni, és dobolni tanulni.
Aztán megint visszaköltöztem anyámhoz, aki addigra leszokott a piálásról. Viszont a sportolásomat, meg a zeneóráimat nem tudta fizetni. Ezek abbamaradtak.
Innentől gyorsul a dolog. Mikor középiskolás lettem, kidobta az élettársát. Utána leépítés volt a cégnél, és kirúgták. Kísérgethettem az Üllői útra a munkanélküli segélyért. Újsághirdetésben (a társkereső oldalak offline verziója, hiszen ez még az Internet Előtti Korban volt), összejött egy pasival, aki pár év múlva meghalt gyomorrákban.
Ugyanilyen módon ismerkedett meg későbbi férjével, aki ezidáig kitartott mellette.

Pár éve megint elkezdett inni. Talán unalomból, mert sosem csinált igazán semmit. Voltak jelei. Mikor beszéltünk telefonon, megint olyan volt a hangja, beszéde, mint ami az egész gyerekkoromat végigkísérte. Túl vidám, túl zajos. Ezért nem is mentünk hozzájuk. Nem is erőltették. Ők sem akartak jönni. Mi sem erőltettük.
Végül az alkohol, és a dohányzás vitte el. Élt 58 évet.

Szia Anyu!