Fotó

Úgy tűnik, hogy a fotózás még mindig jó üzlet. Főleg esküvőkön, vagy épp az óvodában.
Régen, mikor filmre fényképeztek, akkor esküvő után az ifjú pár kiválasztotta, melyik fotóból kér még x példányt, amit szétküldtek a családnak.  A piaci ár többszörösébe kerültek ezek a képek. Ha szerencséjük volt, még a negatívot is megvehették, pofátlan árért.

Jó ideje élünk a digitális világban. Már nincs negatív, csak memória-kártya. Az óvodában nem rég volt fotózás. Kaptunk tíz kinyomtatott fotót Kispipiről, hogy válasszunk, melyiket szeretnénk. Persze “nem kötelező megvenni” alapon, darabját 420! forintért. Kiválasztottunk párat, és közben szívtuk a fogunkat. Számomra az lenne a normális, ha ilyenkor azt mondanák: itt van tíz fotó a gyerekedről, fizess be mondjuk 4000 forintot, és megkapod a képeket pendrive-on, vagy feltöltik valahova, ahonnan leszedhetem, esetleg email-ben elküldik.
Egy papírképért irreálisnak tartom ezt az összeget. Persze megveszi a hülye szülő, mert hát az ő szemefénye van a képen, és hát milyen szép, meg édesen néz. És tényleg hajlandó vagyok megfizetni annak az árát, hogy viszonylag profin be van világítva, be van állítva, de akkor ezért az árért kérném a “nyersanyagot” is. Aztán én majd eldöntöm, melyiket nyomtatom ki egy áruházban harminc forintért.

Megjegyzem: tavaly is volt fotózás, de abból a pakliból alig tetszett valamelyik. Aztán idén az óvodavezető kezünkbe nyomta a megmaradt képeket, mert a fotós nála hagyta azokat, amik nem tetszettek a szülőknek.

 


Felejt

Kezembe került egy D100-as. Én csak "állat"-nak hívom. Az előző gépem "drágaszág"-volt. 

Azt mondják, nem lehet elfelejteni a biciklizést, a korcsolyázást. Az utóbbit azt hiszem meg tudnám cáfolni. De hogy a fotózást el lehet felejteni, az biztos. Olyan penetráns képeket sikerült első kőrben csinálnom Kispipiről, hogy szabályosan szégyellem magam. Ez még a jobbik fotó:

Úgy döntöttem, egy ideig még nem írok új bejegyzést a fotóiskola témakörében. Inkább én is végigolvasom, újra. Bár a hibákat már saját képekkel tudnám illusztrálni. De remélem, nem sokára újra fotós táskával az oldalamon mászkálhatok.

Az előző gépem, ha valakit érdekel egy filmes Canon EOS 3000, itt megvásárolhatja, vagy írjon a címemre. Lassan felteszem a fotólaborom is.

Update: ha valaki tud nélkülözni egy Nikon objektívet pár hétig, kérem jelentkezzen! Köszönöm!


Ha…


…fotóznék, olyan jó témákat találtam ma reggel, ami az előző fotóiskolához
nagyon jó lett volna, illusztrációnak.


A buszmegállóban festette egy hölgy a budai várat az akvarelles moleskine-jébe (de rég volt ecset a kezemben). A szomszédos padon ülő idős nénik úgy néztek rá, mint egy csodabogárra. Egy sorozatot megért volna.


Mikor felszálltam a buszra, az egyik ülésen egy bohóc ült. Keménykalap, krumpli orr, csíkos pulóver. Mint a filmben. Egy fickó, aki velem szállt fel, hasonló csíkos felsőt viselt. Mutatta a bohócnak vigyorogva. Az meg megvonta a vállát, hogy "ez van, haver".


Akkor éreztem igazán, hogy milyen rég fotóztam. Azelőtt mindig egy egész fotóaparát lógott a nyakamban, Eperkétől kapott fotós táskában. Ilyenkor bánom, hogy a négy gép közül, egyik sem lapul a táskámban. Még egy tavaly ellőtt fekete-fehér tekercs is várja az előhívást. De legalább a látásmódom nem veszett el. Beállítások, képek robogtak át az agyamon, mint amikor egy fényképezőgépet tartottam a kezemben.

Bohóc

 


Fotóiskola kezdőknek VIII.-Portréfotózás III.-Ellesett pillanatok

Ellesett portrék készülhetnek műteremben, vagy szabadban.
Legyen bár hétköznapi, vagy gúnyoros, az elkapott portréfotó véletlen
pillanatokat, önkéntelen gesztusokat, arckifejezéseket csíp el ismeretlentől,
ismerősről, rokonról.

Ismét Robert Caputo: Portré és riport című könyvét használtam segítségül.



Hétköznapi élethelyzetek



Bármerre járunk a világban fényképezőgéppel a nyakunkban, mindig hiúzszemmel
figyeljük a pillanatot, mikor feltárul embertársaink belvilága.

Még ha kifejezetten műtermi portrét is akarunk készíteni, egy-egy spontán
mozdulatot érdemes elkapnunk. Modellünk a nyakkendőjét, ruháját igazgatja, a
haját fésüli, stb.

Miután végeztünk, kísérjük ki modellünket, és az utcán is készítsünk róla
képeket. Tavasszal, amikor a család kirándul, lessük meg a pillanatot, amikor
szeretteink a finom falatoktól eltelve, behunyt szemmel, békés mosollyal
élvezik a nap cirógató melegét.

A várost járva figyeljük a járókelőket. Keressünk beszédes helyzeteket. Például
a zöld jelzésre váró gyalogos arcán a türelmetlenség árulkodó jeleit.

Szüntelenül figyeljük a feláruló pillanatokat, hiszen mindannyiunk élete tele
van történetekkel, és mindegyik fotó egy-egy ilyen történetnek lehet az apró
mozaikja. Ha az utcát járjuk portréra vadászva, villámgyorsan meg kell
találnunk az eszményi képkivágást, ezért a legjobb, ha 80-200 mm-es zoom-optikát
viszünk magunkkal. (Olyan esetben, ha nem tudok a kiszemelt alany közelébe
jutni úgy, hogy meg ne zavarnám, olyan képet készítek, amelyből később a
"hasznos" képrészletet kivághatom.)

dazataria-Picnic

(fotó: Dazataria)



Hivatás, szenvedély, személyiség



Elsőként el kell gondolkodnunk, vajon alanyunk életének melyik szeletét
(foglalkozását, otthonát, hobbiját) érdemes megjeleníteni a képen. Mi a
legjellemzőbb vonása? Mire a legbüszkébb? Mi a hobbija?

A helyszín az esetek többségében egyértelműen adódik. Művészt a műteremben,
hentest a húsboltban, tanárt a katedrán érdemes fotózni.

Ha valakiről az otthonában készítünk képeket, kérjük meg rá, hogy vezessen
körbe bennünket. Általában mindenki kész hosszasan, lelkesen mesélni a
lakásáról, házáról, kertjéről, egy-egy személyes tárgyáról. A gazdát vegyük rá,
hogy mutassa meg a jószágait. A lelkes vasútmodellezőt kísérjük le a pincében
felállított terepasztalához.

Amikor már mindent láttunk, és hallottunk, kérjük meg az illetőt, hadd
maradhassunk még egy ideig, hogy figyelhessük, amint tesz-vesz, ügyködik. Most
még ne fotózzunk. Pusztán éljük át szívvel-lélekkel, és figyeljük meg mindazt,
amit alanyunknál látunk, és tapasztalunk.

Jegyezzük meg, milyen ruhát visel, milyen szerszámokkal, eszközökkel dolgozik,
fürkésszük ki a karakteréről mesélő összes apró, beszédes jelet. Minél több
időt töltünk alanyunkkal, annál jobban megismerjük a mindennapjait,s így
pontosabban körvonalazódik bennünk, hogy életének sokféle színtere közül
melyiket érdemes megmutatnunk a portrén. Arról nem is beszélve, hogy közben ő is
megszokhatja folyamatos jelenlétünket, és így egyre inkább feloldódik.



Az "aktus"



Hiába igyekszünk oldani a hangulatot, könnyen megeshet, hogy alanyunk feszülté,
zavarttá válik. Viselkedése mesterkélt lesz, amint fotózásra kerül a sor.
Semmit sem szabad erőltetnünk. Várjunk türelemmel, míg alanyunk elfoglalja
magát, megfeledkezik rólunk, és csak azután lássunk neki a munkának.

Tartsuk szem előtt, hogy a portrénak ezen típusa egyaránt szól a modellről, és
a környezetéről. A kép tekintélyes részét alanyunk töltse ki, ugyanakkor a
környezetéből is mutassunk kellő darabot, érzékeltessük a helyszín hangulatát.

Használjuk a korábban említett kompozíciós elveket
. Ha alanyunk, mondjuk pék,
előtérnek válasszuk a frissen sült veknik kupacát, mégpedig úgy, hogy a kenyérhalom
körvonalai a pékre tereljék a néző figyelmét. Vagy helyezzük a pékmestert
előtérbe, háta mögött a glédában álló kenyerekkel. Fotózzuk le amint zsákot
cipel, vagy a tésztát dagasztja.

Craig Jewell-Mr Baker Man

(fotó: Craig Jewell)




A környezetbe helyezett portré, hasonló gondolkodást kíván, mint a fotóesszé,
mert nem csak alanyunkat, de legjellemzőbb tevékenységét is be kell mutatnunk a
képen.

csendben mozogva próbáljunk ki különféle látószögeket, hol közelebb
alanyunkhoz, hol távolabb tőle. Olykor kérjük meg, hogy nézzen egyenest az
optikába. Ne sajnáljuk a nyersanyagot. Fotózzunk bátran, máskülönben megeshet,
hogy épp a legtermékenyebb pillanatokról maradunk le.

 


Fotóiskola kezdőknek VI.- Portré fotózás I.- Eszközök

Ehhez a témához már nagyobb szaktekintély szükségeltetik. Segítségül hívom Robert Caputo: Portré, és riport címü könyvét. Mindenkinek ajánlom, akit érdekel a téma.

Ezen a héten bepótolom eddigi elmaradt írásaimat.

 

Eszközök:

Nagylátószögü objektívek.

Előzőleg már írtam az objektívek tulajdonságairól.

Az 50mm-nél rövidebb fókusztávolságú objektívek előnye, hogy jókora látószögben kéezik le a teret, valamint igen nagy a mélységélességük. Akor jön jól ez a fajta objektív, ha szűk térben dolgozunk. Ám nagyon óvatosan kell bánnunk vele. Ha nagyon tág a kép, könnyen elveszhet benne a mondanivaló, vagy maga a modell, aki esetünkben a téma. Éppen ezért a kompozíciónak határozottan rá kell irányítania a szemlélő tekintetét. Amikor közelről fotózunk nagylátószögü objektívvel, kissebb-nagyobb torzulásokat tapasztalhatunk. Minnél közelebbi a téma, és minnél rövidebb a gyújtótávolság, annál erősebb lesz a torzulás. Ráadásul ami közel van, azt felnagyítja, ami távolabb, azt lekicsinyíti a képet. (Talán mindenki látott már halszemoptikával készült, mostanában divatos, kutyákról készült fotókat, amin az alany orra betölti a képet, a feje viszont szinte eltűnik a hatalmas orr mögött. Példa. A hatás hasonló, csak kissebb mértékü.)

Teleobjektívek.

A teleobjektív éppen ellenkezőleg módosítja a portré alanyának alkatát. Keskenyebbnek, karcsúbbnak mutatja a képen. Mégis ez a tulajdonsága alkalmassá teszi a portréfotózáshoz, valamint akkor is jól jön, amikor nem tudunk a téma közelébe férkőzni. Tág rekesznyílásnál azonban a teleobjektív mélységéllessége már csekély. Ez a tulajdonság teszi hasznossá akkor, ha a látvány bizonyos részleteit szeretnénk kiemelni a képen.

Egyéb eszközök.

Egész sok hasznos eszközből válogathatunk. Az állvány főleg akkor hasznos, ha teleobjektívvel dolgozunk, vagy hosszú expozíciós időt kell használnunk. Sok fotós kézi fénymérőt is használ, mert a fénykéezőgép beépített fénymérője olykor becsapja az embert, ha nagy a világos-sötét kontraszt. Használhatunk sokféle szűrőt, ezekről késöbb ejtünk szót. Emellett sokfajta vaku, derítőlap, világító- és fénymódosító szerkezet áll a fotós rendelkezésére, műtermi, vagy szabadtéri munkákhoz.

Eperke

(Eperke portré.Foto:pazzo)

 

 


Fotólabor


Tudom, beköszöntött a digitális korszak. De rémisztő, hogy nem találni egy normális fotólabort. Tegnap a Déli pályaudvarnál jártam. Van egy tekercs fekete-fehér filmem, még tavaly fotóztam el, gondoltam, végre a közelemben találtam egy labort. A boltban a fiatal hölgy felvilágosított a fekete-fehér hívás, és nagyítás árairól. Ígéretes kezdet. Aztán feltettem a varázskérdést: mennyi a push*?


A legutóbbi Kodak laborban ugyanerre a kérdésre, kérdéssel válaszolt egy szintén ifjú hölgy: az mi?


Megfordult velem a világ. Alig pár éve, mikor bementem egy fotóboltba, erre a kérdésre félvállról vetették a választ, hogy ennyi, vagy hogy ők nem foglalkoznak vele. Na de vissza kérdezni, hogy "az mi"? Mintha a hentes kérdezné, hogy tessék mondani, az a tarja, amit említett, az mi?


Végül kiderült, hogy ők nem foglalkoznak ilyennel, hanem tovább küldik a nyersanyagot. Régebben is nehéz volt jó labort találni. A John Gold Street-re jártam a Digifotó-hoz. Ma már kiesik utamból. Budán viszont egy darabot sem találtam, ami útba esne. Marad a Soós. Nála legalább lehet Forte filmet kapni. Még. Ha már a fejembe vettem, hogy a gyerekkori smenámmal megyek fotózni, stílszerüen Forte nyersanyagra.

 

 

*Push:
Film exponálása és hívása az előírtnál nagyobb érzékenység szerint. (Pl. egy ISO 100-as
film ISO 400-asként való exponálása, majd "+2 push" előhívása.)