Kéne

Rajzolni kellene. Meg írni (a múltkor olyan jól sikerült a tanárnak írt lebaszólevelem, és az osztály év végi újságjában is megjelent egy “cikkem”. Na jó. Az nem olyan nagy szám.).
Biciklit kellene venni, hogy biciklizhessek a közeli hegyeken. Vagy elég lenne túrázni. Oké. Végül is azt rendszeresen műveljük.
Zenélni kellene, mert ugyan fizetem havonta a próbaterem rám eső részét, de a cajonjaim, motiváció híján, már egy jó ideje nem szólaltak meg.
Játszani kellene a Wii-n, mert most kaptam egy halom Gamecube játékot, és van, amit ki sem próbáltam.
Meg kikapcsolódni kéne, meg szexelni kéne. Meg idő kéne, de az nagyon.
A munka mindet elviszi. Ha meg akad egy kicsi, azt meg a fáradtság foglalja le magának. Aztán könnyen mondja más, hogy felül kell emelkedni rajta, és menni, és csinálni, amikor nem érzek motivációt olykor még a létezéshez, meg a lélegzéshez sem.


Önbizalom

Megint munka. Egy kedves barát azt mondta minap, több önbizalomra lenne szükségem. Azt hiszem igaza van.Mostanában annyi minden okoz feszültséget. Nem otthon. A duma-gyárban. Szóval este elhatároztam, kihúzom magam, és nem agyalok folyton azon, mi lesz ha…

Bár megint szóba került egy második gyerek. És megint beférkőzött gondolataimba, a mi lesz ha… Nem ösztönös tiltakozásról van szó. Mostanában megmutatkozik a gyereknevelés szebbik oldala. Mint például tegnap is. De Damoklész-kardja szerűen mindig ott lebeg a fejünk felett, hogy mi lesz ha valamiért a jövő évben nem lesz munkám. Mert, ahogy Tímea is írta minap, a gyerek pénz. Sok pénz.

Észre sem vettem, s megváltozott a véleményem az életről. Régen nem érdekelt, mennyit dolgozom, illetve mennyit nem. Szerencsére élvezhettem a szabadúszó szabadságát. Aztán lett egy normális állásom. "Biztos" háttér, változatos munkaidő, nem rossz fizetés. Legbelül tudtam, hogy azért vállalom, mert családot akartunk alapítani. Nem akarom piedesztára emelni magam. De tény, ha nem kerül szóba a gyerek, talán még mindig világosítóként dolgozom. És hozzá kell tennem, mióta ott hagytam a színházat, és elvégeztem egy informatikus iskolát, valami számítógépes munkáról álmodtam. Megkaptam. És ha már ilyen "stabil" háttérrel rendelkezem, jöhet a gyerek. S most csak arra tudok gondolni, hogy jövő ilyenkor is nyújtani tudjam azt, amit eddig. Már érdekel a jövő.

Bizonytalannak érzem a helyzetet a munkában. Keresem az alkalmat, hátha találok valami mellékest. Számítógépes, internetes munkát, amit bárhonnan el tudok végezni, ha megvannak az adott körülmények. Sajnos olyan világban élünk, hogy mindkét lábunkat meg kell vetni, különböző helyeken, hogy ha jön valami lavina, ami magával sodor, maradjon egy kapaszkodó.

Addig marad a mantrázás. Önbizalom, önbizalom, önbizalom…

 


Komplexus


Vége a szabad hétnek. Ismét munka. S itt kopog az ősz a tetőkön. Esik.

Beindul a blogéletem. Száz bejegyzés várt a readerben, s a nagyját (17) Sparrow-nak köszönhetem (vagy én vagyok lassú, vagy a srác keze jár gyorsan.÷) )


Rá kellett jönnöm, hogy komplexussal küszködöm. Legkissebbségi-komplexussal. (Az ősznek ehhez semmi köze. Ez az évszak melankolikus, és olykor kicsit depresszív elismerem, de a csendje alkalmat ad a gondolkodásra.) Erre akkor jöttem rá, mikor a múltkori melléfogásom (is) elgondolkodtatott. Az oka talán onnan eredeztethető, hogy hányattatott életem során oly kevés jót kaptam az élettől, s amikor mégis meglep valamivel, képtelen vagyok elhinni, vagy csak nagyon nehezen. Így volt ez öt évvel ezelőtt is. Megismerkedtem egy kedves lánnyal, aki másnak tűnt, mint a többi. Egy idő után lelkeink összekapcsolódtak, s a másik gondolatait is ki tudtuk mondani. Féltem elhinni, hogy ilyesmi velem megtörténhet, de boldog voltam. Később, lassan egy éve, megszületett Pöttöm, s szintén ott álltam, felfogni sem tudtam, hogy apa lettem. Én? Felelősségteljes ember? Még ma sem vagyok az, úgy érzem. De boldog vagyok, s olykor, ha ránézek Emmára, könnybe lábad a szemem. Az élet kezdi kiegyenlíteni a számlát. S folytathatnám a fent említett melléfogással. Ilyen ajánlat? Nekem? Álmodom? Mert be kell vallanom, ilyen felkérés csak legmerészebb álmaimban fordul elő. Persze, másnak lehet, nem nagy dolog. De egy olyan ember számára, akinek az írás, bár csak hobbi, mégis lételeme, s olykor arról álmodik, hogy talán egyszer megél belőle, vagy "mellékesen" keres vele, szinte a mennyország kapuja.


Valaki talán azt mondaná erre, túlzott szerénységben szenvedek. De ezt én mélyebbnek érzem. Vicces dolog ez egy olyan felelősségteljes munkakörben, mint az enyém (nem, nem vagyok igazgató, vagy hasonló). De itt nem is érzem magam elveszettnek. Tudom, mihez kell nyúlnom, ha gond van. Pillanatok alatt megoldok, úgy érzem, bármit. De az élet, az más. Ott folyamatosan bukásra állok.

Szefi-Ősz
(Foto by Szefi)

 


Önéletrajz I.

Színház és Olaszország

 

Sohasem gondoltam volna, hogy eljutok Itáliába. Egyszerüen nem volt tervbe véve. Dolgoztam és éltem egy nagy budapesti színházban világosítóként, ahol egy évnyi szorgos munka után a stúdió színpad fővilágosítójává neveztek ki. Ne gondoljon senki előléptetésre. Ezzel csak nőtt a munkám száma,viszont fizetésben sem volt több, és a nagyszínpadi teendőimet is ugyanúgy el kellett látnom, mint elötte. De lelkes voltam, fiatal, és végre úgy dolgozhattam, ahogy én akartam. Hozzá tehettem a darabokhoz a magam szerény módján. Így kerülve közelebb színészekhez, rendezőkhöz, díszlettervezőkhöz. Szerették ahogy dolgozom, azt hiszem. Tervezhettem a látványelemeket, világítást, pirotechnikát ha arról volt szó. Szerettem nagyon.

Aztán jött a nagy lehetőség. Egy bemutatóra eljött a Veronai Arénából (akkor még nem tudtam,hogy ez a hely egy lapon emlitendő a milánói Scala-val) egy rendező, akinek megtetszett a munkám,s meghívott hogy a budapesti Olasz Intézetben rendezett két operájának megcsináljam a világítását. Persze elvállaltam. Ez is csak egy munka volt, és a Bakáts téri szabadtéri munkák, na meg a stúdiószínpadi számos bemutató után nem estem hasra a lehetőségtől, de mivel valami új dolog kínálkozott, hát ráharaptam. Szerettem a kihívásokat.

Megnéztem a próbákat, vázlatokat készítettem, tolmács segítségével beszéltem a rendezővel,s a következő próbákon már egymás után mentek a fények.

Itt egy kis szakmai magyarázat szükséges. Színházban, bár senkinek sem tűnik fel, változnak a fények. Persze észre veszik, ha sötétebb vagy világosabb van, (bár ha ezt nézik,rég rossz a darab) de egy-egy jelenet hangulatához a fényekkel is "rájátszunk". Színpadi "pszichológia". A fények változását mi "jel-nek" hívjuk,ami egy előadás alatt akár a pár százas mennyiséget is elérheti. Egyik jel követi a másikat szépen egymásra "úsztatva",azaz észrevétlenül változtatjuk a színeket és a színpadon belül egy-egy helyszint tüntetünk el, vagy emelünk ki,háttereket vetítünk, hogy oda figyeljen a közönség. Így lesz egy egyszerű kopasz színpadból egyik pillanatban erdő, a másikban már egy város főtere, stb.

Érdekes és újszerű élmény volt operát csinálni. Persze addig is ismertem a műfajt, hisz majd minden héten az Operában lébecoltam és ültem végig egy-egy előadást az ottani barátaim társaságában a fényszabályzó helységben (ez egy csomó pesti színházra elmondható,mert mindenhol volt ismeretség), de ráérezni a hangulatára, a dramaturgiájára,egy szóval az ízére, már nagy élmény volt. Kaptam magam mellé egy külön ügyelőt. Ugyanis a "normál" színházakhoz képest, az operában nem "végszóra" azaz a színész a jelenetbeli legutolsó szavára változnak a fények, hanem dallamra, amihez kaptam is egy egész partitúrát (kottát), de a sok boton mászkáló bogár közül nem tudtam kihámozni semmit. Így egy kedves, jópofa ember ült mellettem végig a próbákon és az előadásokon, olvasta a kottát, dúdolta a dalt, és a megfelelő pillanatban egy "most"-tal jelezte,hogy adhatom a következő "jelet".

Az utolsó előadás után, mikor már csak a szereplők és barátaik, na meg a techikai személyzet maradt egy kis ünneplésre, legnagyobb meglepetésemre odajött hozzám a rendező a tolmács kíséretében. Kezet nyújtott és egy "grazzie mille!" után megkérdezte, nem akarok e nála tanulni színpadi látványtervezést. Ez kb. egy itthoni OKJ-s vizsgával ér föl. Megkérdeztem, mikor indul az iskola. Mosolyogva mondta, két hét múlva.

Két hét múlva egy szál hátizsákkal a hátamon már Verona térképét tanulmányoztam az Adige folyó partján.

A neheze ezután jött. Szerencsére nem voltam egyedül ezzel. Sokféle náció jött tanulni ebbe az iskolába a nagyképü amerikaitól a hangos finnig. Én összebarátkoztam egy olasz osztálytársammal, Giorgio-val, s olyan jó csapatot alkottunk,hogy késöbba "due G" néven emlegettek bennünket. Giorgio és Giovanni  il due an bel torno. Ha jól emlékszem így mondták a "két jómadarat". Sok csínyt elkövettünk, (amiről egy példa itt olvasható),és közben barátomtól tanultam olaszul,ő pedig tőlem magyarul.

Késöbb az iskloa végeztével is, ami majd egy év volt, dolgoztunk együtt, és ha túl sok volt a munkája, egyszer-kétszer átadott belőlük több évig. De aztán ő,akivel együtt esküdtünk meg arra, hogy a színpadon halunk meg és koporsónkat majdan színpaddeszkából fogják ácsolni, megnősült és borász, "enlogo" lett az apósa gazdaságában és egy idő után eltünt. Így az én olaszországi pályafutásomnak is vége lett. Igaz, az EU keze Itáliát is elérte, s a szabadtéri munkákat, amelyeket csináltunk addig, pályázat útján kezdték hírdetni,s nem volt mit csodálni azon, ha az aktuális előadás látványtervezését és kivitelezését a rendező valamelyik rokona nyerte meg.

Azóta a megismert tájak, emberek, életstílus, és mentalitás hiányzik. Visszahúz. Megtehettem volna, hogy ismét nekivágok a nagy ismeretlennek, de mindaddig abban reménykedtem, hogy amikor ott kint dolgozom, kapok legalább egy éves szerződést ha elégedettek a munkámmal. Az alap lett volna a maradásra,s talán úgy könnyebben boldogultam volna.

Most viszont, már lassan négy éve van egy ember, aki úgy döntött, hozzám köti az életét, jóban rosszban,mégha papírunk nincs is róla,s nem sokára megszületik a lányom. De a remény még mindig él. Igaz, azóta már más a munkám, de talán egyszer…