Múlt

Vasárnap betettük anyám hamvait a Dunába.
Hogy stílusos legyek: kapott tőlünk egy örökös fesztiváljegyet.
Nem akartam semmi nagy felhajtást. Már az elején vacilláltam, mit tegyek. Eddig kifizettem 100.000 forintot, egy temetői szórás még ugyanennyibe kerül, de itt Óbudán már csak áprilisban lenne rá időpont.
Keresztanyám, aki anyám nővére, megoldotta a dilemmámat. Kérdezte, hogy hogyan legyen a temetés. Én meg mondtam neki, hogy igazából beleszórnám a folyóba, mert életében is mindig azt harsogta: “ha megdöglök, nem kell nekem temetés, csak hamvasszanak el, és szórjatok a Dunába”.
Legnagyobb megkönnyebbülésemre nem akadékoskodott, hogy temetőbe kellene vinni, holott vallásos, hanem rám hagyta, intézzem szívem szerint. Kérdezte ugyan, hogy misét mondasson-e, de mondtam, hogy nálunk senki sem igényli az efféle cécót. Ha neki megnyugvás, hát nosza.
Végül keresztanyám, keresztapám, annak nővére, és unokatestvérem elkísértek minket Eperrel. Sétáltunk a szitáló esőben, beszélgettünk. Unokatestvéremmel találtunk egy megfelelő partszakaszt. Kibontottuk, és beleöntöttük a hamvakat a Dunába. Keresztanyu egy rózsát dobott utána a vízbe. Kicsit még álldogáltunk, aztán beültünk az autóinkba, és elmentünk egy kávézóba beszélgetni.

Rég nem láttam a családom ezen felét. Mióta nagymamám meghalt, nem volt aki összerántson minket például karácsonykor. Mi hárman unokatestvérek sokat találkoztunk, de aztán mindenkinek munkája, saját családja lett, végül teljesen megszakadt velük a kapcsolatom. (Nem, egyikünk sem facebookozik)
De most, egy ilyen szomorú eset kapcsán úgy tűnik, ismét egyesül a család. Bár már rég szeretném, hogy Kispipinek is legyenek igazi unokatestvérei, akikkel ugyanolyan jól érezheti magát, mint én, gyerekkoromban. És hogy végre visszatérjenek a nagy, családi karácsonyok.

 

 


Család

Szombaton leesett a nagy hó. Úgy volt, hogy átmegyünk Eperke szüleihez, de aztán ők jöttek hozzánk, s míg anyósommal sütöttük a libát, kacsát, a többiek lementek élvezni a hóesést. Délután, miután Kispipi kialudta az ebéd fáradalmait, mind az öten lementünk a ház előtti parkba. Építettünk hóembert, csináltunk hóangyalt. Egy szóval, család voltunk.

Rég nem éreztem ilyen jól magam “tömegben”. Tudni kell, hogy én taszítom az embereket. Ilyen vagyok. Bizalmatlan, de mondhatom úgy is, nem szeretem az idegeneket, és nehezen engedek közel magamhoz bárkit is.

Számomra a család már rég megszűnt. Nagymamámmal sírba szállt. Mikor élt, nála karácsonyoztunk, szilvesztereztünk, születésnapoztunk, és hétvégenként is nála futott össze a család. Anyám, keresztanyám, keresztapám, és két unokatestvérem. Apám akkor már rég nem volt velünk, de nem is hiányzott. Csak mai fejjel tudtam felfogni, hogy ami akkor volt, mondhatni, az a teljesség érzése, az volt a nagybetűs család.

Szombaton, hosszú idő után, újra ezt éreztem. Nagyon jó volt.

 

 


Önérték

Már tegnap elkezdődött a "gyilkos hét". Azaz, megint éjszakás vagyok. Ilyenkor még nagyobb a vágyam arra, hogy este az olvasólámpa meleg fényénél,nyakig betakaródzva, Herriot-ot olvassak, miközben Kedvesem békésen szuszog mellettem. Na, ebben egy hétig nem lesz részem. Helyette a reggel első fényei fogják megvilágítani az ágy felé vezető utamat. S vannak pillanatok, mikor munkába menni is nehéz. Mint például ma, amikor Kispipi felébredt, és a karomba vittem ki a nappaliba, leültem vele a kanapéra Eperkém mellé, és a Pöttöm az ölemben ülve, hozzám bújva, bamba fejjel ébredezett. Az ilyen, és ehhez hasonló pillanatokat nem cserélném el a világ minden kincsére sem. Persze az efféle élmények után mindig átkozom magamat, hogy hiába vagyok otthon, még mindig túl sok időt töltök a monitor elött. Nagymamám mondása jut eszembe: "az okos más kárán tanul, a hülye a sajátján". Mamókám! Jó nagy marha a te szegény unokád!