Barátság

Általános iskola óta nincs barátom. Igaz, középiskolában volt két srác, akikkel állandóan hecceltük egymást, mert mindhárman rockerek voltunk, a többi meg kivagyi diszkópatkány, de nem alakult ki nagy haverság. Aztán jött a munka, ahol nap, mint nap össze voltam zárva egy halom emberrel. Ott alakultak munka barátságok, de inkább családias volt a hangulat. Szerencsére mindkét munkahelyemről elmondhatom, hogy sose volt, s remélem nem is lesz olyan ember, akivel haragban vagyunk.

Volt persze olyan "barát", akivel sokszor lógtunk együtt, aztán elváltak útjaink, és legközelebb már, mint börtönviselt emberrel találkoztam, s épp velem kapcsolatban készült bűncselekményt elkövetni. Vagy ahogy hivatalosan mondják, az én sérelmemre.

Tehát sosem álltam valami jól, barátok terén. Igaz, nem is könnyű közel kerülni hozzám. Bár a lányokkal mindig jobban megértettem magam. Talán, mert nem érdekelnek a foci közvetítések, és utálom a kocsmákat. A csendet, nyugalmat, és a kávét szeretem.

Miután Eperkével megismerkedtem, természetesen a barátnőit is vele "kaptam". Szerencsére befogadtak. Sőt! Egyik-másik olykor a szívét is kiöntötte nekem. Hálás voltam ezért a bizalomért, és a szeretetükért. Aztán jött egy kis malőr. Elismerem, akkor hibáztunk, amikor befogadtuk egyiküket a lakásunkba, mert épp nem volt hova mennie. De hát mire valók a barátok? Eleinte minden szép és jó volt. Jöttek a nagy tervek, hogy mi mindent csinálunk majd együtt. De pár hét után vendégünk kimutatta a foga fehérét. Gyűjtögető életmódot folytatott. Volt fogkréme, de sose fogyott (nem úgy a miénk), és hasonló apró stiklik, amelyek egy idő után szúrni kezdték a szemünket. Végül, pár hónap elteltével Eperke felhívta rá a figyelmét, hogy ideje kiröppenni a fészkünkből. Rossz szájízzel váltunk el, s a kapcsolatunk is megromlott. Minap jutott fülembe, hogy végül is én voltam az utolsó időkben a szar szemét, mert rosszul viselkedtem. Értem ezalatt például, hogy miután kiszellőztettem egyik este a lakást, lefeküdtem aludni, ő haza jött, kiment a konyhába, és rágyújtott. Én pedig méregtől begőzölt aggyal téptem fel újra az ablakokat, megvártam, míg újra kiszellőzik a lakás, és csapkodva csuktam be mindet. Még egy barátság kiikszelve.

Végül elmondhatom, mégis szerencsés vagyok, hisz itt van nekem Eperke, akivel nincsenek titkaink egymás előtt, és az elejétől fogva mindent meg tudunk beszélni egymással. Persze, olykor vannak nézeteltéréseink is, de összességében véve, mázlista vagyok.

 


Lesz-bosz

Hétvégi történet. S már megint az emberi ostobaság egy példája.
Van
egy barátnőnk. Pontosabban Klárié,de már három éve ismerem,s mindig jól
elbeszélgetünk,jön hozzám,ha valami baja van. Másfél éve összejött egy
másik lánnyal.Igen,leszbikus,de a nemi identitás lényegtelen,hisz az
eset hetero pároknál is megtörténhet, s gondolom, megtörténik.

Együtt
éltek, barátnőnk feladta albérletét,eladta autóját,mondván
partnernőjének is van,minek fizessenek kettőt. De vége lett
kapcsolatuknak,pár hónapja. Barátnőnk most egy depressziós lánynál
lakik,akit egy éve hagyott el a pasija,s azóta sem tudja kiheverni. De
hát átmeneti az állapot,viszont normális albérletet nem talál,hiszen
egészségügyis fizetésből él. Tegnap hívott minket barátnőnk, legyen
neve Z.

Szegény, neki ez
volt az első komoly kapcsolata,először élt együtt valakivel,így a
szakítás még fájdalmasabb volt számára. S az exe felhívta hétvégén,
hogy menjenek együtt Prágába a baráti körükkel,egy hosszú hétvégére.

Kérdem
én: miért nem tudja békén hagyni egy szakítás után Z-t az,aki
"kiszeretett" belőle? Miért kell tetézni a másik fájdalmát, ha úgymond
"törődik" vele? Nem akar Z-től semmit, akkor mi a fenének hívogatja?
Megjegyzem, nem az első eset, pedig már pár hónapja külön élnek.

Z most,értehő módon,kedélybeteg.Ráadásul három napig csak ivott.
Emberek.
Sebaj.
Vasárnap hozzánk költözik.A gyerekszoba még szabad addig, míg nem lesz
"jogos" lakója,maradhat nálunk. Legalább segítünk helyre
állni,felejteni szegény fejének.

Miért vagytok ilyen önzők, emberek?