Bakancslista


Ritkán mondhatom el, hogy egy amerikai film képes arra, hogy gondolkodásra késztesse a nézőt. Leginkább szórakoztatásra termelődnek, s a vége mindig ugyanaz, happy end. A jó legyőzi a gonoszt, a szerelmesek egymásra találnak, megmenekül a világ, és még sorolhatnám a sok "álom sorsot". Mindig az orrunk alá dörgölik, hogy látod, a sok rossz után mindig jön valami jó. A címben megnevezett filmnek is jobbára ez a vége. Mondom, jobbára, de két ember halála, egy manapság "mindennapos" kórral szembeni alulmaradásuk nem kimondottan az a hollywoodi klisé. Egyrészt, mert rámutat az esendőségünkre, szemünkbe vágja, hogy amit mi életnek nevezünk, egyáltalán nem az, s csukott szemmel járunk a világban. Másrészt, mert olyan betegségről van szó, ami mindenkiben ott lappanghat, függetlenül attól, mennyire egészséges, vagy önpusztító életet él.


Két emberről szól a történet. Edward Cole, egy gazdag, önelégült fickó (ki más lehetne, mint Jack Nicholson), s egy átlag ember, Carter Chambers, aki régen lemondott az álmairól, a családjáért (Morgan Freeman). Mindkettő boldog a maga módján. A gazdag, mert fiatal korától pénzt csinál, az átlag pedig felnevelt három sikeres gyereket (egyikük hegedűművész). Egy szobába kerülnek a kórházban. Mindegyiküknél rákot diagnosztizálnak. Alig van hátra fél évük. A közös szenvedés, barátsággá kovácsolódik a kis szobában. Carter annak idején egyetemre járt egy évig. Ott javasolta filozófia tanára, hogy készítsenek egy "bakancslistát". Írják le, mit szeretnének megtenni, mielőtt feldobják a bakancsot. S a két barát nekivág, hogy megvalósítsa minden álmát.


Aki többet akar tudni, az írja fel a saját bakancslistájára. Tényleg érdemes megnézni.