Súly

Kispipi 8 éves… és 45 kiló. Csak így. Pedig figyelünk az étkezéseknél. Mondhatni, egészségesen táplálkozunk, már jó ideje. Nincs krumpli, kenyér. Tésztából csak teljes kiőrlésű, de egyébként zöldség, gyümölcs. Ha vacsorára hideget eszünk, a szendvicset tortillába tekerjük. Sonka, sajt, majonéz, sok zöldség. Szeretjük.
Kb. 10 kilót leadtam. Muszáj volt. Napi 12 óra ücsörgés, 0 mozgás. Jó, mondjuk minden héten jógázom otthon. Van, amikor többször is. Amíg nincs longboard-szezon, mert aztán jöhetnek a heti 6-8 kilométeres Margit-sziget körök.
Visszatérve a lányomra, ő a legsúlyosabb, hovatovább legkövérebb gyerek az osztályban. Pedig hetente kétszer lovagol, minden nap van tornaórájuk a kormány hülye ötlete nyomán.
Mi csak nézünk otthon. Néha szörnyülködünk magunkban, és keressük a hibát. Hol, és honnan jön az a sok kalória? Talán az iskolai “egészséges” étkezésből?
Ha már suli: volt védőnői vizsgálat a gyerekek között. Pipit meg is kérdezte, tudja-e mi az egészséges táplálkozás? Lányom meg közölte, hogyne tudná! Otthon is úgy eszünk. Sok zöldség, semmi liszt. Kérdezték, hogy sportol-e, ő meg elbüszkélkedett vele, hogy már évek óta lovagol. A védőnő csak annyit fűzött hozzá, hogy akkor majd idővel bizonyára lemegy az a pocak.
Keressük a rést a pajzson továbbra is. Igyekszünk anyóséktól távol tartani, ha lehet. Mert ott óránként evés van. reggelire négy szelet nutellás kalács. Ebédre lebbencsleves, pörkölt tésztával, vagy galuskával. Vagy rántottcsirke, hagymakarikával, meg cukros barackbefőttel, hogy ne érje szó a ház elejét, legyen benne gyümölcs is.
Egy óra múlva jön a kérdés: nem vagy éhes? Nem ennél egy kis csokit? Sütit? Pogácsát? Nápolyit?
És hát gyerek. Melyik gyerek mondja a finomságokra, hogy köszi, nem kérek? Hiába mondjuk otthon, hogy legyen esze, nem kell mindent fölfalni. Valami csak lecsúszik.
Ha jönnek át hozzánk, akkor is hoznak valamit. Bolti rétest, télifagyit. Egy ideig a hűtőben érnek ezek a dolgok, aztán kukába kerülnek.

Minap kicsit büszke voltam rá. vacsorára csak gyümölcsöt evett. Igaz, jól ebédelt, meg volt valami könnyű süti is. De akkor, kicsit jellem volt, és megfordult a fejemben, hogy talán végre valami elkezdődik.
Talán.

 


Őrzöm

Egy kicsit még őrzöm Kispipi reggeli ölelgetésének melegét, illatát, a sok “szeretlek papa!”-t, meg az ugyanennyi “hiányozni fogsz, papa!”-t.
Még egy kicsit próbálom magam nem felbosszantani a világ baján, nem odafigyelni az emberek hülyeségeire, csak szorongatni az érzést, amikor az óvoda ajtajában könny-fátyolos tekintettel puszilgatott, és sutyorgott a fülembe.
Próbálom megőrizni ezeket a pillanatokat, mert ki tudja, meddig tartanak?

Mostanában ha egy gyerek megpróbál gyerek lenni az ciki, s ha egy felnőtt gyerekeskedik, az cuki. (ettől a szótól kiráz a hideg)
Túl korán engedik el a kezünket, s mi túl korán hagyjuk magukra őket. Pedig ma sem vár rájuk jobb világ, mint tegnap, meg előtte. Ma is ugyanazokkal a veszélyekkel kell szembenézniük, mint annak idején nekünk, de akkor mi sem vettük észre. (van aki még most sem)

Nekem nem volt igazi családom. Nem ragaszkodtam így senkihez, egyedül a nagymamámhoz. Új ez az érzés, hogy ilyen is lehet. Hát őrzöm még sokáig, s közben nekem is könnybe lábad a szemem…

Kispipi

 


Felkészülni

Kispipi ma reggel elment a nagyszüleivel a tanyára. Holnap kapjuk vissza. Nagy lépés ez nekünk, és neki is. Nem is tudom, ki fog szenvedni jobban. Nekünk máris hiányzik.

Pár napja már, hogy próbáljuk szóban felkészíteni. Lemész nagyiékkal a tanyára? – kérdeztük majd’ minden nap. És ő bólintott, és lelkesedett. Mondtuk neki: mi nem megyünk. Látszólag belenyugodott. Elfogadta. Mi meg hátra dőlhetünk, hogy egy hétvége gyerek nélkül. Magunkban vagyunk. Végre.
De hiába a gyerek “felkészítése”. Minket ki készít fel? Persze ez is olyan, mint bármi más az életben. Minél többször esik meg veled, annál előbb fogadod el. Megszokod.
Ide, s tova több mint három éve nem hagytuk magára huzamosabb ideig. Valamikor el kell kezdeni, ugye. Fogalmam sincs, mit fogunk csinálni nélküle. Első gyerekmentes hétvége…

 


Egyben

Kicsit összeszedem magam. Elnézve az utolsó bejegyzéseket, szinte csak videókat szúrtam be. Ez gáz.

Úgy áhítjuk a tavaszt, mint szomjazó egy pohár vizet. Az éjszakás hetem utolsó pár napját kénytelen voltam kivenni, mert Kispipi újra beteg lett, és ugyanazokat a tüneteket produkálta, mint pár hete. Az orvos is rábólintott, megint hörgő-gyulladás. Ha felmegy a láza, akkor már tüdőgyulladás. Ha kisüt végre a nap, már nem kell félnünk a megbetegedéstől. Eperkéméknél meg épp agybaj volt. Szedték szét a műtőjüket, úgyhogy az utolsó napokban futószalagon dolgoztak, estig. Tehát lettem apa mellett ápoló, és játszótárs is.

Aztán a szabad hetem is hasonlóképpen telt. Annak azért örültem, hogy a születésnapomon Eper már nem dolgozott. Ezen a napon bölcsebbek is lettünk. Ünnepi ebéd gyanánt beültünk az óbudai Trófea étterembe. És nagyon megérte. Utána azon viccelődtünk, hogy milyen hülyék voltunk (és hamu a fejünkre), hogy valamelyik nap McDonalds-os kaját vittünk haza, miközben nagyjából ugyanakkora összegben, degeszre ettük magunkat az étteremben. Jobban esett, finomabb volt (egy lapon sem lehet említeni a kettőt). Tehát megint megígértük magunknak, hogy gyorsétterembe aztán soha. És még Kispipi is élvezte.

Másnap Tropicariumban jártunk. Illetve rohantunk. Lánykámat nem nagyon érdekelte más a cápákon kívül. Úgy kellett megállítanunk egy-egy akváriumnál, terráriumnál, hogy nézd, kígyó, majom, medúza. Elvileg úgy mentünk, hogy megnézzük a cápa-etetést, de nem volt türelmünk kivárni. Viszont a Pöttöm új kedvenc állata (Jirzsi a zsiráf mellett) a rája lett.

Ha már szóba került Kispipi, had legyek egy kicsit büszke apuka. Bár nem szoktunk dicsekedni a gyerekkel (nem olyan szülők vagyunk). Karácsonyra kapott egy Bogyó, és Babóca társasjátékot. Eleinte ódzkodtunk ellene, mert viszolygunk az agyonhypolt dolgoktól de később rájöttünk, jobb ez, mint a Disney-féle agy-mosott hülyeségek. Annyit játszottunk már vele, hogy Pöttöm szó szerint kívülről fújja a játékszabályt. Ha olyan kockára lépünk, amin valami ábra látható, rögtön magához ragadja a szabály-füzetet “majd én elolvasom” felkiáltással, és szó szerint elmondja, mit kell csinálni, s közben úgy tesz, mint aki olvassa. Remélem ez annak az előszele, hogy szeretni fogja az olvasást.

 


Kétség

Kardoskodunk, hogy a gyerek óvodába kerüljön, de közben belegondolok, hogy milyen lesz ott neki, és kicsit elszorul a szívem. Persze, én vagyok az antiszociális a családban, de mégis. Ilyen piciként bekerül egy idegen környezetbe, egy halom idegen gyerek közé, akik szinte vadállatok. És meg kell tanulnia alkalmazkodni ezekhez, illetve beleolvadni a közösségbe. Átvenni egy csomó olyan attitűdöt, ami vagy nem tanult meg otthon, mert más értékrend szerint élt, vagy nem tartottunk fontosnak felkészíteni rá. És a felkészítésen van a hangsúly. Egyáltalán. Lehet előre gondolkodni? Milyen védelmi mechanizmust tudunk átadni egy olyan gyereknek, akinek leginkább a szülei voltak a védőpajzsa a külvilág minden vélt, vagy valós támadása ellen? S eztán változik a szerepünk? Esetleg bővül? Védünk, de egyben vígasztalunk, ha kell? Óvunk, és megmagyarázunk?
Felépült egy csöpp identitás, de ez még csak egy alap. S mi, szülők vagyunk azok, akik lerombolják, vagy hozzátesznek azokhoz a dolgokhoz, amelyek erre az alapra rakódnak. Állandóan ébernek kell lenni.
Igazság szerint, bár muszáj mennie, de mégis féltem Kispipit a közösség nyújtotta dúrvaságoktól. Tudom, persze, hogy így tanul meg élni az emberek között. Mégis félek attól a pillanattól, mikor először kell a könnyes szemébe néznem.
Hát nem fura? Amikor majd azt mondják az óvodában, hogy tessék beljebb lépni, hogy fogunk örülni. Sőt! Büszkék leszünk, hogy a mi lányunkat hívják. Ugyanakkor mégis megsiratjuk majd azt a pillanatot, amikor belép azon az ajtón.

 


Családi

Családi sitcom:

Játszótérre készültünk családilag. Kispipi barátnője is itt volt az anyukájával, aki azt mesélte, hogy a férje milyen mérkőzést néz a tévében. Kedvesem meg is kérdezte mosolyogva tőlem:
– Te nem maradsz itthon meccset nézni?*
– Nem, mert nincs itthon sör.**

De most komolyan. Nem töltöm a délutánt a lányommal, mert a tévét bámulom inkább? Azért ez legalább akkora gáz, mint amit a minap láttam. Apuka hasán a kenguruban cipelt kisgyerekével, és a kedves papa épp rágyújt a baba feje felett.

Tényleg ennyire nem számítanak a gyerekek?

 

*Utálom a focit (és még finom voltam)
**A sört is.

 


Hosszú

Megint eljött a hosszú hétvégém. (Eltelt volna már egy hónap?) Mi sem természetesebb ezért, hogy a lányok lementek anyósékkal a tanyára, már tegnap. Csak hétfőn jönnek haza. Úgy sem találkoznánk az időbeosztásom miatt, de délelőtt, mikor lementem vásárolni a játszótér mellett vezetett az utam. Mikor megláttam a sok gyereket a homokozóban, be kell valljam, kicsit elszorult a szívem. Hiányoznak, még ha csak egy kis időre is látnám őket. Még fülembe cseng, ahogy Kispipi a minap a pelenkázón állva átölelte a nyakamat, s azt mondta: “szeretlek, papa”. Már alig várom a hétfőt. Persze addigra hulla leszek.

Lányok

 


Érzelgős

Azt hiszem, ez a folyamatos időjárás-változás kikezdte az idegeimet. Konkrétan, ma kicsit érzelgős vagyok, és mindent a szívemre veszek.

Elvittem Kispipit a nagymamájához. A délutános hetemen mindig anyósomnál ebédel, aztán délután Kedvesemmel megy haza. A nagy lépteimmel kb. tíz perc alatt vagyok a HÉV-nél. Törpe léptekben ez 20-30 perc között mozog, az útközben látható dolgok érdekességének függvényében.
Mikor már a duma-gyár felé tartottam, hiányérzet tört rám. Gondolkodtam, mi az, amit elfelejtettem, ami hiányzik. Aztán rájöttem. Emma keze a kezemből.

 


Apa hét

Kicsit megcsúsztam ezzel a bejegyzéssel. Szokás szerint fáradtan indult a hét. Bár szerintem ez köszönhető annak is, hogy hétvégén családilag levonultunk a tanyára. Méltó befejezése volt a szabad-hetemnek.

Nem panaszkodni akarok. Sőt! Mivel nem dolgoztam, ezért Kispipi felvigyázása volt a dolgom, és elmondhatom, igen jól éreztük magunkat annak ellenére, hogy nem hagytuk el a napi rutint. Reggel kávéval, kakaóval kinek-kinek ízlés, és életkor szerint, szabadfoglalkozás (internet, Micimackó, Mickey egér), aztán usgyi le a játszótérre motorozni, homokozni. Közben beadtuk az ételhordót az iskola konyhájába. Ez megérne egy külön bejegyzést, de elég csak annyi, hogy a legkisebb jobban eszi a menzás kaját, mint Kedvesem főztjét. Legalábbis egész héten kerek hassal feküdt le délutáni szundikájába. Viszont menza, vagy nem, tény hogy 2500 forintért minden nap akkora adag kaját kaptunk, hogy még vacsorára is maradt mindenkinek.

Kispipinek minden nappal egyre nagyobb a szókincse. Olyan egész mondatokban beszél, hogy a magyartanárom besírna örömében. Valamelyik nap a játszótéren, épp bambultam az aréna mellett (Kör alakú, homokkal felszórt terület. Nálunk így néz ki a homokozó.), mikor arra lettem figyelmes, hogy eltotyog mellettem, és azt mondja, hangosan gondolkodva: “de honnan szerzek lapátot?”.

Kicsit talán fárasztó volt ez a hét, de úgy érzem, még bevállalnék belőle párat.