nincs mit mondanom

Mostanában nincs mit
mondanom.Azaz,lenne.Csak mire eljutnék odáig,hogy leírjam,ki is
röppennek a szavak. Egy biztos.Teljesen elegem van az "albérlőnkből".
Tényleg odáig jutottunk,hogy már azt nézzük,milyen kárt okozott
önzésével.Elvileg,ha az embert befogadják a barátai,adnak neki egy
külön szobát,meghúzza magát,és csendben hálákodik,hogy nem kell télvíz
idején albérletet keresnie,és próbál alkalmazkodni a háziakhoz,akik
menedéket nyújtottak neki.Próbál nem zavarni,megköszöni,ha teszem
azt,kimossák és kivasalják a pólóját,megkérdezi,használhat e
dolgokat.Normális esetben,mondom. De ez valami anomália. Ha Babám
kimossa,kivasalja a cuccait,mondván,hogy egyel több vagy kevesebb,nem
számít,meg sem köszöni. Az ember főz,lehetőleg másnapra is, hogy
legaláb egy napig ne kelljen.De mire haza ér,látja,hogy a kaja meg van
dézsmálva,és már nem elég arra,hogy két ember jóllakjon vele. Kedvesem
szüleitől kapunk ásványvizet,mert ami a csapból jön,nem valami jó ízű.
A lakótárs fogja, feltankol belőle,mondván,viszi be a munkahelyére.
Este kiszellőztetünk, hisz bagózunk, igaz,csak a konyhában.
Szellőztetés után lefekszünk. Késöbb megjön az "albérlő", kikocog a
konyhába, és rágyujt. Se kérdés, se bocsánat.S ilyenkor mit csinál az
ember? Kikászálódik a jó meleg ágyból, és újra szellőztet, arcán valami
fanatikus gyűlölettel,s a végén jól bevágja az ablakokat. Reakció?
Nulla.Mintha mindez természetes lenne. Persze.Kapott egy
lakást,személyzettel,ellátással.Minden potya, minden ingyen van. Hát
már nagyon kilóg a szekere rúdja. Sajnálom. Jó barát. De nem fogadunk
be mostmár senkit. Balekok vagyunk, ez tény. Csak nem akarjuk, hogy
tönkremenjen a barátság. Hát jobb, ha csomagol, és megy.


Z

Mi is történt idáig? Zé beköltözött. Azt hiszem, a szó
legszorosabb értelmében. Babámnak romantikus elképzelései voltak erről,
hogy majd jókat főzünk együtt, meg ha szendvicseket csinálunk, majd
neki is, mert milyen jók vagyunk. Nekem fentartásaim voltak ezzel
kapcsolatban, s lám, úgy tűnik, hogy nekem lett igazam. S lassan kezd
elegünk lenni. Itt az ideje, hogy ha más nem, hát én beszéljek egy
kicsit Zé fejével. Pl.hétvégén együtt ebédeltünk. Mi még kész sem
voltunk, Zé Felugrott az asztaltól, azt sem mondta, hogy köszönöm, és
ki is ment a konyhába bagózni. Kicsit bunkón ugyan, de kiszaladt a
számon: "olyan,mintha dohányzóban ennénk". Erre ő megsértődött. De
tény, természetesnek vesz egy csomó dolgot. Teszem azt, nem köszön meg
semmit. Sem a kaját, sem azt, hogy Babám az ő ruháit is kivasalta.
Egyszerüen beül a számítógépünk elé, meg sem kérdezi, hogy nincs e
véletlenül valami dolgunk a géppel, és netez, cd-t,dvd-t másol,
levelezget, s mint utóbb kiderült, pornót nézeget a neten. Ilyet még én
sem csinálok, pedig hát férfiből vagyok. Szóval teljesen kisajátítja a
dolgainkat, minden kérdés, és köszönet nélkül. Én kényes vagyok a
dolgaimra. Tegnap állítólag a papucsomba is bele akart bújni, mert jó
nagy, meg puha, meg meleg,de aztán Kedvesem lebeszélte róla. Használja
a bögrémet, meg még ki tudja, mi mindent. Hétfőn fölpakolta kajával
magát a hűtőből. Ezzel nem is volna baj, de olyan természetesnek veszi,
hogy nem is kérdezi: szükségetek van erre-arra? Vásárolni sem jut
eszébe. Tegnap csinált reggelit, de Babámat meg sem kérdezte, ő nem
akar e reggelizni. Mi ez? Olyan,mintha egy csapat sáskát fogadtunk
volna be. A kisujjunkat nyújtjuk, s lassan karunk sem marad. Itt az
ideje egy beszélgetésnek. De hogy kezdjek hozzá?
A fő mondat már megvan: együtt lakunk, de nem együtt élünk.