Kétség

Kardoskodunk, hogy a gyerek óvodába kerüljön, de közben belegondolok, hogy milyen lesz ott neki, és kicsit elszorul a szívem. Persze, én vagyok az antiszociális a családban, de mégis. Ilyen piciként bekerül egy idegen környezetbe, egy halom idegen gyerek közé, akik szinte vadállatok. És meg kell tanulnia alkalmazkodni ezekhez, illetve beleolvadni a közösségbe. Átvenni egy csomó olyan attitűdöt, ami vagy nem tanult meg otthon, mert más értékrend szerint élt, vagy nem tartottunk fontosnak felkészíteni rá. És a felkészítésen van a hangsúly. Egyáltalán. Lehet előre gondolkodni? Milyen védelmi mechanizmust tudunk átadni egy olyan gyereknek, akinek leginkább a szülei voltak a védőpajzsa a külvilág minden vélt, vagy valós támadása ellen? S eztán változik a szerepünk? Esetleg bővül? Védünk, de egyben vígasztalunk, ha kell? Óvunk, és megmagyarázunk?
Felépült egy csöpp identitás, de ez még csak egy alap. S mi, szülők vagyunk azok, akik lerombolják, vagy hozzátesznek azokhoz a dolgokhoz, amelyek erre az alapra rakódnak. Állandóan ébernek kell lenni.
Igazság szerint, bár muszáj mennie, de mégis féltem Kispipit a közösség nyújtotta dúrvaságoktól. Tudom, persze, hogy így tanul meg élni az emberek között. Mégis félek attól a pillanattól, mikor először kell a könnyes szemébe néznem.
Hát nem fura? Amikor majd azt mondják az óvodában, hogy tessék beljebb lépni, hogy fogunk örülni. Sőt! Büszkék leszünk, hogy a mi lányunkat hívják. Ugyanakkor mégis megsiratjuk majd azt a pillanatot, amikor belép azon az ajtón.

 

Megosztom
Facebook Twitter Email

8 válasz érkezett a Kétség

  1. Erre nem lehet felkészíteni a gyerkőcöt. Talán az első benyomás a legfontosabb. Mi nagyon féltünk, mi lesz az oviban, de váratlanul jól sikerült a dolog. Az első napon belépve az ajtón a barátaink gyerekei pont ott voltak (középsős, nagycsoportos skacok) és a kisfiamhoz szaladt mindegyik, köszöntek neki, “de jó, hogy jöttél” és onnantól kezdve egy vigyorgás volt az egész. Első héten még délelőtt volt csak ott, második héten már ott aludt, és nem is volt semmi gond. Szerintem csak mi aggódtuk túl a dolgot: a kicsik sokkal adaptívabbak mint mi, könnyebben és gyorsabban alkalmazkodnak minden új helyzethez, feltalálják magukat.
    A lányomnak még egy éve van az oviig, de már most simán beiratnám, és ő sem bánná, ellenne a többiekkel. (Bölcsi nincs, csak 40km-re tőlünk, így nagymamás üzemmódban van napközben.) Mondjuk ha ő bekerül az oviba, hirtelen sok ovónő fog nyugdíjba menni, valami azt súgja…

  2. Értem az aggodalmadat, de eltúlzottnak érzem. (Két felnevelt huszonéves gyerek bölcsődés és óvodás évei után tapasztalatból is.) Szeretnék egy nagyon fontos dolgot mondani: a ti szorongásotoktól lesz, lehet rossz elsősorban a gyereknek. Nincs érzékenyebb műszer egy gyereknél. Ha úgy lép át az óvoda kapuján, hogy a szülei kint sírnak, ő bent fog. Ez a leszakadás egy fontos lépése, ne szorongjatok előre.

  3. Avril nagyjából elmondta, amit szerettem volna. Sztem se úgy éljétek meg, h most “bekerül a leényzó a vadállatok közé” és ott rossz lesz neki. Azért bizonyára normális szülők normális gyerekei is járnak majd abba az oviba. A gyerekek sztem ösztönösen megtalálják a hozzájuk hasonlókat, és egy csomó új barátja lesz, meglátod. Inkább arra készítsétek fel, hogy milyen jókat fog majd ott játszani más gyerekekkel, és egyátalán nem biztos, hgoy könnyes lesz a kis szeme…:)

  4. Én még emlékszem az első napra az oviban. Nem a legszebb emlékem, de nem annyira vészes. Egy kis idő után az ember már csak azt figyeli, hogy az utána érkezők mennyivel jobban sírnak, üvöltenek, rohannának az anyukájuk után. Persze mindenki utál oda járni, mint ahogy az iskolát is utálja mindenki, de szerintem ez egy jó dolog. Rengeteg szép élménye lesz, mihelyt megszokja az új helyzetet. Barátokat szerez, új dolgokat fedez fel, hozzászokik egyfajta rendszerhez…. Szóval szerintem is túldramatizálod a helyzetet. Az óvoda nem a kínpaddal egyenlő. Otthagyjátok, pityereg még egy darabig, aztán rádöbben, hogy egy tök klassz helyre került, ahol van egy csomó játék meg gyerek és mikor érte mentek délután, boldogan és sok-sok mesélni valóval szalad majd elétek.
    És akkor sem kell kétségbe esni, ha minden reggel hiszti lesz oviba menet. Ez is a gyerekek 90%-ára jellemző… :))
    NYUGALOM!!! 😉

  5. ami nem öli meg, az megerősíti, kell a tapasztalat, meg kell az is, hogy megélje a gyerek: nem csak ő van a világon és néha muszáj kompromisszumokat kötni vagy visszavonulót fújni, mert van, aki erősebb és/vagy erőszakosabb nála.
    (talán azért is jártam kisiskolás koromtól karatézni, mert későn tanultam meg ezt a leckét.)

    én pl. gyűlöltem a bölcsödének és az óvodának, de még az alsó tagozatnak is az iskolában gyakorlatilag minden egyes napját, mert unatkoztam, mert nem tudtak nekem igazán érdekes dolgokat mutatni sem a gyerekek, sem a fölnőttek.
    ám úgy gimi harmadik-negyedik, egyetem első-másodév körül, amikor úgy éreztem, hogy a helyemre kerültem már sokkal jobban éreztem magamat. arra az időszakra nagyobb örömmel emlékszem vissza.

  6. Hú! Felébredek, és mennyi kommentet találok!

    Nos, azt el kell mondanom, annyira azért nem vagyunk beszarva az óvodától (max. én, de mint mondottam, antiszociális vagyok.) ÷)

    @trainmodeller szerencsések vagytok a barátokkal. Nálunk egyelőre egy nagydarab, erőszakos, vad kislány az egyetlen ismerős a majdani óvodában. Őt csak úgy emlegetjük: “a Dömper”.

    @Avril a sírásomat majd haza viszem. Nem fogja látni.

    @weeneedahero nem mondom, hogy bedobjuk az oroszlánok közé az arénába. És remélem, több lesz a normális gyerek. Sőt! Ebben bízom.

    @Zsic nekem sincsenek túl jó emlékeim, pedig az óvodában láttam először (fél)meztelen nőt (felnőttet).

    @drc arra én is kíváncsi leszek, fog-e ott unatkozni. Persze, az óvoda arra való, hogy alapokat tanuljon a későbbi iskolához. De ha marad az eddigihez hasonló információ-habzsolása, még olvasni is előbb tanul meg, mint hogy átlépje az iskola küszöbét.

  7. Szerintem említettem már néhány tucatszor, hogy Helókitti rám volt tapadva évekig, ezt nagyjából szó szerint lehet érteni. Úgyhogy mikor beírattam oviva, meg se fordult komolyan a fejemben, hogy járni is fog majd, inkább csak látszattevékenység volt, hogy hát én ugye megpróbáltam… első tíz percben intett nekem az óvónő, hogy nyugodtan otthagyhatom a kisasszonyt, sima ügynek tűnik, menjek vissza egy óra múlva. Tényleg sima ügy volt, derűs négy évet nyomtunk le, gond nélkül, még beteg is csak nagyon ritkán volt.

    Összesen talán háromszor-négyszer fordult elő, hogy belém kapaszkodott az ajtóban, nem akart elengedni. Ilyenkor leültünk a padra, úgy mégis könnyebb tartani egy kétségbeesetten belém kapaszkodó kisgyereket, és szemrebbenés nélkül megvártam, míg megnyugszik, és elmúlik belőle a hirtelen támadt félelem. Egyszer sem tartott tovább húsz percnél. És így soha nem fordult elő, hogy zokogó gyereket kellett otthagynom, habár többször voltam fül- és szemtanúja, hogy a sírós gyerekek többsége valóban abbahagyja a sírást, ha az anyukájuk nincs már ott. (Azt a kevés ovist viszont, aki láthatóan szenved, kár gyötörni, ott más megoldást, esetleg másik óvó nénit vagy ovit kell keresni.)

    A lényeg az, hogy az ovi alapvetően egy jó buli, tele játékkal, mesével, kirándulással és maszatolással.

  8. Nálunk nem volt más megoldás, már bölcsibe is muszáj volt járnom. Szegény anyám minden reggel úgy ment el, hogy én zokogtam. Egész nap lelkifurdalása volt miatta, de nem tehetett mást, muszáj volt dolgozni menni. Aztán egyszer az óvónő javasolta neki, hogy nézze meg egy kis függöny mögül, hogy mi történik, miután ő elmegy. Igazi kis szertartás következett: Ágneska zokogva leül a kis piros karosszékbe, azonnal ott terem az udvartartás, elsőnek természetesen Zolika, a kétéves vőlegény. Mindenki simogatja Ágneska fejét, vigasztalják, aki kb. 3 perc után úgy játszik már a többiekkel, mintha egy órája ott lenne. 🙂 Ettől függetlenül én a bölcsit úgy utáltam, hogy az óvoda nekem megváltás volt, azzal már nem volt gond. De alapvetően nem a gyerekek miatt volt rossz a bölcsi, hanem az óvónő miatt. Csak akkoriban körzetekben gondolkodtak kizárólag nem lehetett óvodát váltani. Viszont volt jó oldala is: megedződtem, és a mai napig érezhetően könnyebb beilleszkednem új közösségekbe, mint a tesóm, akire egy idős néni vigyázott, és összesen 1 évet járt óvodába a suli előtt, az is kín-szenvedés volt neki.

    Szerintem ne féltsd, nagyon talpraesett tud lenni egy ilyen csöpp kis ember. Előre aggódni meg amúgy is felesleges, arra ráérünk akkor, mikor konkrétan van miért. De nem? 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..