Foszlány

Az előbb láttam egy riportot a Madách Színház, Spamalot című előadása kapcsán, s erről megint eszembe jutott (vagy inkább a szívembe) az az érzés, hogy mennyire hiányzik a színház. Most már nem hiszem, hogy dolgoznék ott (bár sohase mondjuk azt, hogy sose). Húszon-x évesen egy nagy kaland volt, és annyira magamba szívtam annak a világnak a képét, hangulatát, hogy bizony, ma is összefacsarodik a szívem, ha eszembe jut egy-egy mozzanata. S ha ráadásul látom a tévében az "én színházamat", ez az érzés még erősebb lesz.

Sosem tudnám szavakba önteni azt, milyen érzés reggel bemenni, inni egy kávét a büfében, ahol már a díszítők ücsörögnek, és szállingóznak be a színészek, táncosok, csoportos szereplők, kellékesek, öltöztetők, stb. Aztán mindenki indul a színpadra, mondhatni időrendben.

S ha áll az új díszlet, s felkapcsolódnak a már elkészült fények, az üres nézőtér elsötétedik, indul a próba. Olyan időszak ez, amit az átlagos néző csak kívételes alkalmanként (vagy soha) nem láthat. Az előadás születése. 

Az ügyelő a "hangosban" hívja a szereplőket a jelenetekhez, név szerint, vagy ha jól begyakorolt darabról van szó, akkor általánosan ("Első felvonás, harmadik jelenete következik. Kérem a szereplőket a színpadra, díszítőket a süllyedőhöz!"). A nézőtéren a rendező, az asszisztens, az éppen nem játszó szereplők napszaktól függően, és a fővilágosító helyezkedik el. A rendezőnek mikrofon van az asztalán, amivel a színpadra tud felüvölteni (Béla! Most gyere be, ennél az ütemnél. Béla!). A fővilágosító kezében szintén mikrofon. Ő a fényszabályzóhoz (apparát) suttog (Gyurikám! A százhuszonkettesre adj még tíz fokot! Sok. Vegyél le ötöt. Adj bele ketttőt. Jó lesz. Mentsd el!), vagy ha megáll egy kicsit a próba, akkor magához veszi a rendező mikrofonját, csípőre teszi az üres kezét, és beleüvölt (ebbe a mikrofonba mindenki üvölt): Jánoska! (a hívott ember megjelenik a portál mögül.) Tegyél egy hatvannyolcast a kétszázasba, és mindjárt mutatom, hogy hova állítsd! A világosító felmászik a hídra, megnézi van-e a tartókban a fent említett színből (van, de kiégett, igy hoz egy tekercset, kivágja a megfelelő méretet), beteszi a gépbe, és várja, hogy az apparátos beadja. A fővilágosító felmegy a színpadra, elhelyezkedik, felnéz, aztán kiabál. Gyurikám! Add be a kétszázast!… De ne százra!… Így jó lesz. Jánoska! Ide állítsd!… Teljesen ki van nyitva?… Igen? Jó, akkor ide, de a falig! Jó lesz. A lábnál takard be! Aztán megjegyzi, hogy valaki mindig legyen a színpadnál (mindig megjegyzi, pedig mindig van valaki a színpad mellett. Naná. Ott gyorsöltöznek a táncoslányok.). Aztán folytatódik a próba.

Ez csak egyetlen pillanat egy napból. És még nem beszéltem az új  díszlet szagáról, varázsáról. Lenne miről mesélni. De "csak" ilyen foszlányokra futja.

Jelenet a próbáról

Foto: origo

 

Megosztom
Facebook Twitter Email

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.