Beszél

Ráfekszik a mellkasomra, és fülel. Kérdem: – Hallod, hogy dobog a szívem? – Rám néz, majd mutatóujjával mellbe bök: – Mikor haragszol, fekete lesz a szíved.
Így mondja. Komoly arccal.

Aznap, mikor anyóséknál aludt, s készülődtünk, mondom neki: – Hiányozni fogsz. Tudod? Nem szeretem, ha nem vagy itthon, velünk.
Rám néz azzal a nagy, barna tekintetével: – Te is hiányozni fogsz nekem. De amikor majd az alvókám szemébe nézek, téged látlak.

Ilyeneket mond. Az apai szív olvad, mint a vaj. Pedig úgy érzem, sokszor túl szigorú vagyok vele. Mégis megkapom minden nap a kis szeretetcsomagját, mikor átöleli a nyakamat, és annyit mond: – Szeretlek, Papa!

 


Indul

Részemről vége van a nyárnak, mint augusztus huszadika után mindig. A két hét szabadságot egy ünnepnapi éjszakás műszakkal kezdtem. Nem esett túl jól.
Ma reggel Kispipit is vittem óvodába. Majdnem olyan volt, mint amikor először mentünk, meg tavaly az első napon. Ő kifelé zokogott, én befelé.
Ráadásul fáradt is voltam. Innen húzott az ágy, onnan szipogott a Zsebsárkány. “Szerencsére” az egyik kisfiú is gyűrte a zsebkendőt, úgyhogy sikerült vele beküldenem az óvónő karjaiba. Aztán siettem haza, gombóccal a torkomban, aludni.

 


Melyik

Kispipinek mostanában az a mániája, hogy ha bármilyen ruhadarabot felvesz, végignéz magán, és megkérdezi: “Papa! Te melyik vagy? Mert én ez, meg ez, meg ez is.” – mutogat a ruháján található kb. összes figurára.
Tegnap felvettem a tavaly vásárolt Green Day pólómat. A Zsebsárkány rögtön vérszemet kapott.
– “Papa! Te legyél mind a három fiú! Meg a betűk is!”

 


Köhög

Kispipi vasárnap óta nyomja az ágyat. Lázas, köhög, és ma már taknyos is lesz. Megborítja a családi egyensúlyt, de mit tehetnénk, ugye.
Tegnap Epernek mindenképpen be kellett mennie dolgozni, mert műtétet nem halasztanak, senki kedvéért (vagyis az orvos miatt biztosan, de samesz ennyit nem ér), így anyósék vigyáztak a Zsebsárkányra. Ám ők is betegek. Köhögnek, tüsszögnek, szarul vannak, de jöttek korán reggel. Meg majd jönnek holnap is.

Nekem ez az egy szabadnap jutott a héten. Tegnap este úgy jöttem haza, hogy nem éreztem magam túl jól. Szerencsére Kispipi hamar elaludt, mi megnéztük a Heart of Dixie legújabb részét, benyomtam egy Aszpirin C-t, meg némi izlandi gizmót, és bevetettük magunkat a párnák közé. Ma meg én ápolom a legkisebbet. Pedig mind a kettőnkre ráférne.

 


Nicky

Nézem a Nicky Családja című filmet. A második világháború így is szörnyű volt, de ha belegondol az ember, hogy sokan lemondtak gyermekükről, és elküldték őket biztonságosabb országokba, hogy legalább nekik legyen esélyük túlélni. Szívem szakadna meg, ha Kispipivel ezt kellene tennem.

 


Társas

Kispipi ma ment először óvodába, de máris hiányzik. Pedig nem sokat voltam mostanában itthon, az utóbbi munkaidő-beosztás miatt. Most viszont megújult ez is. Talán több szabadidőm lesz.

Rákattantunk a társasjátékokra. Karácsonyra is vettünk pár darabot a legkisebbnek, mi meg leporoltuk itthon a rég elfeledett szekrénylakókat, mint az Alhambra, Metró, és Mesterek Labirintusa. Na meg a Ki az úr a tengeren-t. De nem állunk meg azt hiszem. Én is kaptam egy pakli Hatalom Kártyáit, és már válogatjuk, mi legyen a következő csemege.
Sinus kollégám, aki jártasabb az efféle játékok területén, lévén nagy táblajáték fan, ellát tanácsokkal, mutatja, hogy mibe érdemes beruházni. Tegnap a műszakunk vége előtt még játszottunk egy Catan Telepesei kártyajátékot is. Azt hiszem esténként, mikor itthon vagyok, sokat játszunk majd. Jobb, mint tévét bámulni.


Ajándék

Sok hezitálás után kitaláltuk, hogy lányunk ló-mániáját figyelembe véve, idén karácsonykor valami használható dolgot kap ajándékba. A tavalyi Buzz Lightyear figura azóta is ott csücsül a játékosszekrény tetején. Nem csodálom buzz-i nagy.
Nézelődtünk egy áruház játékosztályán, ahol Kispipi rögtön szívébe (és majdnem karjaiba) zárta a mini-póni figurákat. Lehet kapni hozzájuk kis házat, nagy házat, korcsolyapályát, meg óriáskereket. A lovak pedig 700 forint körül vannak. Ez utóbbiak “zsákbamacskás” csomagolásban adagolva. Azaz, nehogy azt vedd meg, ami nincs meg a gyereknek.
Tehát az ötlet megvolt. Otthon körülnéztünk a neten, hogy ezek a cuccok milyen áron mozognak általában. Így találtunk rá a pónikhoz tartozó kastélyra. Rögtön elkezdtük keresni, de az ország egyik webáruházában sem kapható. Már majdnem megrendeltem az e-bayen, vagy az Amazonon, mikor Eper rátalált a Vaterán az egyetlen, gyári csomagolású “Filly álomkastély”-ra. Ebben az esetben szerencsére teljesen mindegy, hogy német árú (ellenben a Buzz-al, ami csak angolul, és spanyolul beszél), mert ez csak zenél, és világít. Van hozzá négy ló, kinyitható, és a fülénél fogva hurcolható. Hátra dőlhetünk. Megvan a gyereknek az ajándék. Most már csak a felnőttek vannak hátra.

Filly álomkastély

 


Szeretni

Nem tudom, hogy a “normális” emberek emlékeznek-e arra, mikor egyszer, másszor azt mondta nekik az apjuk, anyjuk, hogy “szeretlek”.
Sose kaptam ilyen ajándékot. De tényleg. Ha lett volna ilyen pillanat zűrös életemben, arra biztos emlékeznék, és kincsként őrizném azt a percet.
Nyolc éves koromban váltak el a szüleim. Azelőtt csak a folyamatos veszekedések, verekedések, egymás ölésének emléke maradt meg bennem. Ezzel, na meg a piával voltak elfoglalva. Egyik sem mondta, hogy “azért téged szeretünk”.
Aztán ide-oda vetődtem. Hol anyámnál, hol apámnál, nagymamámnál laktam. Sohasem mondta senki sem. Csak a nagymamám éreztette velem.
Aztán már nem is volt igényem rá.
Jöttek a barátnők, akikkel elsuttogtuk egymás lila ködtől fátyolos szemébe. De mindenki tudja, az más.
Nyolc éve megismerkedtem Eperkével. Szinte az első pillanattól azt éreztük, hogy mindig ismertük egymást. Egy hónap múlva összeköltöztünk. És már jelentése lett, értelme, tartalma lett annak a szónak, hogy szeretlek.
Négy éve apa vagyok. Büszke vagyok Kispipire. Az esze, a viselkedése szinte példás. Amolyan bezzeg-gyerek. Pedig aki közelebbről ismeri tudja, neki is vannak stiklijei. De ez így normális. Embert nevelünk, nem robotot.
Sokszor mondom neki, hogy szeretem. Szinte minden búcsúzásnál az óvodában, vagy mikor indulok dolgozni (kivéve mikor duzzog, vagy mással van elfoglalva, és leszarja a kedves papát). És már ő is mondja nekem hozzám bújva, nyakamat átkarolva, hogy “szeretlek papa”. Harminc akárhány évet kellett várnom erre az egy szóra.

 


Amióta betiltották a higanyos lázmérőket, sose lehet tudni pontosan a beteg hőjét. Nekünk például van digitálisból két fajta. Egy fülhőmérő, meg egy “normál”, amit szájtól a hónaljig mindenhova bedughatunk.
Általában egyszerre használjuk őket. Amíg Kispipi gubbaszt, hóna alatt az egyik lázmérővel, addig a másikkal megmérjük mindkét fülét, ami természetesen két különböző értéket mutat. Ehhez jön a harmadik érték pár perccel később, ami szintén különbözik az előző két értéktől.
Régen annyival egyszerűbb volt. Bedugtad, vártál tíz percet (esetenként megkeverted vele a teát), kivetted, megnézted, aztán nyúltál a Maripenes dobozért.
Bár azt sem igazán értem, ha már digitális világban élünk, miért nem tudnak legalább egy egyszerű lázmérő eszközt kifejleszteni?