Szomorú

Tegnap azzal jött haza Kispipi az iskolából, hogy meghallgatták youtube-on az osztályfőnöknő kedvenc dalát, és szeretné nekünk is megmutatni.
Gyanakodva kérdeztük, mégis, mi a címe az ominózus zeneműnek, mert D.néni zenei ízlésétől, amit a gyerekekbe is próbál sulykolni, néha az égnek áll a hajunk.
Konkrétan, addig mutogatta a 2cellos nevű zenekart, hogy majdnem az egész osztály elment a tavalyi budapesti koncertjükre. Az egyik kissrác azóta tanul csellózni. Mondjuk ez utóbbi a pozitív hozadék.
Lányunk aztán kinyögte, hogy a Szomorú vasárnap című dalról van szó.
Mi meg csak pislogtunk, mint hal a szatyorban. Néztünk egymásra, hogy D.néni mióta ilyen befelé fordulós, és hogy az egész osztály tömeges öngyilkosságra készül-e?
Ha valaki nem ismerné a dal történetét: 1933-ban zenésítette meg Seress Rezső, Jávor László versét, amit azóta is az öngyilkosok himnuszaként tartanak számon.
A dalból készült filmet leadtuk pár éve. Épp aznap este is dolgoztam. Tényleg olyan hangulata van a dalnak, hogy az ember, ha rossz passzban van, a Dunának menne tőle.
Aztán kiderült, hogy valami feldolgozásról lehet szó, mert Kispipi olyasmit mondott, hogy D.néni azt a részt szereti a legjobban, mikor “belecsapnak” a dalba.


Súly

Kispipi 8 éves… és 45 kiló. Csak így. Pedig figyelünk az étkezéseknél. Mondhatni, egészségesen táplálkozunk, már jó ideje. Nincs krumpli, kenyér. Tésztából csak teljes kiőrlésű, de egyébként zöldség, gyümölcs. Ha vacsorára hideget eszünk, a szendvicset tortillába tekerjük. Sonka, sajt, majonéz, sok zöldség. Szeretjük.
Kb. 10 kilót leadtam. Muszáj volt. Napi 12 óra ücsörgés, 0 mozgás. Jó, mondjuk minden héten jógázom otthon. Van, amikor többször is. Amíg nincs longboard-szezon, mert aztán jöhetnek a heti 6-8 kilométeres Margit-sziget körök.
Visszatérve a lányomra, ő a legsúlyosabb, hovatovább legkövérebb gyerek az osztályban. Pedig hetente kétszer lovagol, minden nap van tornaórájuk a kormány hülye ötlete nyomán.
Mi csak nézünk otthon. Néha szörnyülködünk magunkban, és keressük a hibát. Hol, és honnan jön az a sok kalória? Talán az iskolai “egészséges” étkezésből?
Ha már suli: volt védőnői vizsgálat a gyerekek között. Pipit meg is kérdezte, tudja-e mi az egészséges táplálkozás? Lányom meg közölte, hogyne tudná! Otthon is úgy eszünk. Sok zöldség, semmi liszt. Kérdezték, hogy sportol-e, ő meg elbüszkélkedett vele, hogy már évek óta lovagol. A védőnő csak annyit fűzött hozzá, hogy akkor majd idővel bizonyára lemegy az a pocak.
Keressük a rést a pajzson továbbra is. Igyekszünk anyóséktól távol tartani, ha lehet. Mert ott óránként evés van. reggelire négy szelet nutellás kalács. Ebédre lebbencsleves, pörkölt tésztával, vagy galuskával. Vagy rántottcsirke, hagymakarikával, meg cukros barackbefőttel, hogy ne érje szó a ház elejét, legyen benne gyümölcs is.
Egy óra múlva jön a kérdés: nem vagy éhes? Nem ennél egy kis csokit? Sütit? Pogácsát? Nápolyit?
És hát gyerek. Melyik gyerek mondja a finomságokra, hogy köszi, nem kérek? Hiába mondjuk otthon, hogy legyen esze, nem kell mindent fölfalni. Valami csak lecsúszik.
Ha jönnek át hozzánk, akkor is hoznak valamit. Bolti rétest, télifagyit. Egy ideig a hűtőben érnek ezek a dolgok, aztán kukába kerülnek.

Minap kicsit büszke voltam rá. vacsorára csak gyümölcsöt evett. Igaz, jól ebédelt, meg volt valami könnyű süti is. De akkor, kicsit jellem volt, és megfordult a fejemben, hogy talán végre valami elkezdődik.
Talán.

 


Befelé

Mikor a közel négy éve lovagló gyereked a pálya kapujából nem meri, vagy nem akarja bekiabálni a szabály szerinti mondatot, hogy “helyet kérek befelé!”, hanem durcásan hallgat, akkor érzed, hogy valamit nagyon elszartál a nevelésében, és ideje felülbírálnod addigi döntéseidet.
Persze a “mi időnkben”, ennyi idősen más volt a helyzet, és a gyerekkoromat ismerve, nagyon nagy különbség van köztünk, de vannak dolgok, amit igenis meg kell tennie egy gyereknek, hogy normális ember legyen.
Ilyen az pl. hogy nincs itthon semmi feladata. Igazából egyáltalán nincs semmilyen feladata, azon kívül, hogy tanulj, zenélj, sportolj. Ezeket is könyörgés, harag által, mert ha nem hajtanánk, hogy öltözz már, pakold be a hangszeredet, szolfézscuccodat, neki eszébe sem jutna magától, mert mindent elintézünk helyette. Főleg Eper.
Nekünk még törölgetni, helyre pakolni kellett a mosogatásnál. Itthon nagyrészt ezt a mosogatógép teszi meg.
Kitaláltuk, hogy mostantól Kispipi fog az evésekhez teríteni. Elsőnek elégséges lenne, de nekem kevésnek tűnik.
Mostanában mi otthon a gyerekek feladata?

 

 


Óvoda

Kispipi unja az óvodát.
Oly annyira, hogy unalmában a körmét rágja. Mikor múlt hónapban itthon volt két hétig az orrmandula műtétje után, szépen megnőttek a körmei. Első nap az óvodában lerágott belőlük párat.
Eper legorombította az óvónőt. Talán le kellene foglalni valamivel a gyereket. Hozzunk feladatlapokat? Szereti. Mindet megcsinálja.
Nem, nem kell. Jött a válasz. Attól a naptól fogva Kispipi minden nap egy pár megoldott feladatlappal jött haza.
Most már szünet van az óvodában, átléptek gyerekmegőrző módba. Haza adták a benti fogkeféjét, mert szünetben nincs ebéd után kollektív fogmosás, haza adták a tornaruháját, mert már nem kell szerdánként a nagymozgás. Szünet van.
Ha jó az idő, délelőtt kiterelik a gyerekeket az udvarra, ebédkor vissza mennek az épületbe, utána alvás, pihenés igény szerint, uzsonna, és újra kiterelik őket az udvarra.
Kispipi ott is unatkozik. Nincs mivel játszani.

Amennyire szerettük volna, hogy a házunk előtt lévő óvodába felvegyék, hisz körzetes, tehát kötelessége is, bár négy éve még nem vették ilyen szigorúan a körzetességet, annyira rá is pacsáltunk vele.
Pedig milyen büszkék voltunk rá, hogy az utcából egyedüliként felvették ide. A többi szülő meg vihette a telep másik végébe az új óvodába a gyerekét.
Persze ebben az is közrejátszott, hogy felajánlottam, megcsinálom az óvoda, és társóvodájának a honlapját. Azóta is én kezelem.
Amikor Kispipi bekerült a csoport óvóbácsija elment. Helyette lett egy új óvónő. Aztán év közben elment a régi, nagyon kedves óvónéni is. Jött helyette egy másik, aki hogy finoman fogalmazzak, nem egy stabil lelki alkat, és volt pár allűrje, ami miatt majd’ minden szülőnél kihúzta a gyufát. Hogy egyet mondjak: az óvónéni aznap tűsarkúban jött, ezért nem mentek ki az udvarra.
Tavaly az első óvónéni megházasodott, aztán elment gyes-re. Jött helyette egy kedves, szimpatikus, fiatal óvónő, aki két hét múlva kérte az áthelyezését a testvér óvodába. Pedig Kispipi nagyon megszerette. Rajzolt neki például.
Már régóta tudjuk, a csoport idős dadusában van a hiba. Mindenkit elmar, aki nem hódol be neki, és ő az igazgatónő kedvence, aki pedig egy roppant barátságos, kedves nő.

Kispipi minden reggel azzal kezdi, hogy nem szeret óvodába menni, mert unalmas. Mondjuk neki, még egy-két hetet bírjon ki, elmegyünk nyaralni, aztán már jön a suli.
Alig várja, hogy iskolába járhasson. Szeretne megtanulni olvasni, hogy a rengeteg könyvét, képregényét elolvashassa, és ne kelljen minket nyaggatnia vele. Bár szeretünk neki, vele olvasni.
És normális szülőkhöz mérten nem vagyunk olyan hülyék, hogy amikor vágyakozva emlegeti az iskolát, azt mondjuk neki: majd nem fogod szeretni, meg hogy majd nem lesz ez mindig így.
Nem is értem, mire ez a nagy iskola utálat egyes emberekben. És miért vetítik ezt ki a saját gyerekeikre.
Végül is mindegy. Kispipi már várja az iskolát. Ez a lényeg.

Olvas

Olvas


Vár

Egyik szívfájdalmam, hogy a régi játékaim nincsenek meg. Valahogy az idő folyamán elvesztek. Nem is emlékszem, hova tűnhettek. Talán nagymamám házában maradtak, amit a halála után keresztanyámék eladtak…
Sajnálom, hogy nem adhatom oda őket Kispipinek, hogy nézd, ez is a papáé volt, mikor akkora volt, mint most te.
Arra emlékszem, hogy a “magyar playmobil”, azaz a Schenk Károly által készített műanyag katonák, lovak, különféle fegyverek, lovaskocsik, és főként a vár, nagy kedvenceim voltak.
Nagymamámnál az unokaöcsémmel órákon, napokon át tudtunk velük egy-egy történetet eljátszani (főleg egy-egy Jean Marais film után). Ha jó idő volt kint az udvaron a homokban, rossz idő esetén pedig a gyerekszobában. Mindketten felszereltünk egy-egy saját figurát, azok voltak a főszereplők. A nevük Harry, és George volt (enyém volt Harry a jó lovag). Általában egymás ellen harcoltak, de aztán valahogy kiderült, hogy apánk George-ot elvitte születése napján az erdőbe, ahol aztán a rablók táborában nőtt fel, s lett belőle vezér.
Később Harry lakott a könyvespolcomon, kardal, pajzzsal ült fehér lován. Remélem még most is megvan valahol anyáméknál. Jó lenne.
Minap, ahogy Kispipi otthon játszott a műanyag lovagjaival, jött az ötlet, hogy kellene egy vár. Mert hiszen nincs hol lakniuk a lovagoknak. Én meg elkezdtem kutakodni a neten, és elmerültem a nosztalgia hullámain. Találtam eredeti, még ki sem bontott katonákat, lovakat. De ami a legjobban meglepett: még lehet kapni eredeti várat is, 7000 forint körüli áron, játékboltban is.
Én mégis használtan, de jó állapotban vettem egyet. Még pár katonát is kapunk hozzá, s alig várom, hogy megérkezzen. Karácsonyra nagyszerű lesz. Ha kibírom addig. 🙂

Nem vagyok olyan szülő, aki ráerőlteti a gyerekkorát a saját gyermekére. Nem is tudnám. De vannak kincsek, amiket jó vele megosztani.

Schenk-féle lovagvár

Schenk-féle lovagvár

 


Alatt

Van mit kiírni magamból. Mostanában magam alatt vagyok.
Azt hiszem, most kezd igazából kikészíteni az itteni munkaidő beosztás. Lassan két éve a nagy változásnak, mikor beköltöztették a duma-gyárat a Hodályba. Azóta annyi változott elvileg a beosztásunkban, hogy két napot nappal (4.45-től 17.15-ig), két napot éjszaka (16.45-5.15) dolgozunk, aztán négy (három és fél) nap szünet. Ideális esetben. Ha valaki nem esik ki a malomból, vagy éppen nem megy el nyaralni. Konkrétan most egy napos megszakítással egyfolytában tíz napja dolgozom. Persze ezzel nem is lenne akkora gond. Ha emberi időben érne haza az ember, hogy még a családdal legyen. És itt bújik ki a szög a zsákból. Azaz, ez az én bajom. Hogy nem vagyok eleget a lányokkal. És ez mostanában valamiért nagyon nyomaszt.
Kispipinek még egy éve van az óvodából. Egy évem van arra, hogy ha hét közben vagyok szabadnapos, ne az óvodába, hanem máshova – sétálni, kirándulni, múzeumba, stb. – vigyem, hogy együtt legyek a saját lányommal.

 


Fa

Kispipi tegnap leesett a fáról. Nagyot puffant, utána fájlalta az oldalát, fejét,karját. Eper megmozgatta, nyomogatta, úgy vizsgálta, hogy mindene egyben van-e.
Mondtuk neki: ha reggelre bedagad, megyünk be a mamihoz a kórházba, hogy megröntgenezzék a karját.
Erre sírva felkiált: – Ne már! Nem akarom, hogy szétszedjetek!


Őrzöm

Egy kicsit még őrzöm Kispipi reggeli ölelgetésének melegét, illatát, a sok “szeretlek papa!”-t, meg az ugyanennyi “hiányozni fogsz, papa!”-t.
Még egy kicsit próbálom magam nem felbosszantani a világ baján, nem odafigyelni az emberek hülyeségeire, csak szorongatni az érzést, amikor az óvoda ajtajában könny-fátyolos tekintettel puszilgatott, és sutyorgott a fülembe.
Próbálom megőrizni ezeket a pillanatokat, mert ki tudja, meddig tartanak?

Mostanában ha egy gyerek megpróbál gyerek lenni az ciki, s ha egy felnőtt gyerekeskedik, az cuki. (ettől a szótól kiráz a hideg)
Túl korán engedik el a kezünket, s mi túl korán hagyjuk magukra őket. Pedig ma sem vár rájuk jobb világ, mint tegnap, meg előtte. Ma is ugyanazokkal a veszélyekkel kell szembenézniük, mint annak idején nekünk, de akkor mi sem vettük észre. (van aki még most sem)

Nekem nem volt igazi családom. Nem ragaszkodtam így senkihez, egyedül a nagymamámhoz. Új ez az érzés, hogy ilyen is lehet. Hát őrzöm még sokáig, s közben nekem is könnybe lábad a szemem…

Kispipi