Balaton-retro II.

Az még hozzá tartozik a balatoni hangulathoz, amikor a délutáni pancsolás után, haza mentünk, megvacsoráztunk, lefürödtünk, és felvettünk egy tiszta pólót, rövid sportgatyát, amibe bele volt varrva egy betét. Így dupla alsógatya fílingje volt (lehet még ilyet kapni?). Na meg a térdig felhúzott tenisz zokni, és sportcipő. Aztán elindult a család este a "városba".

Egy ilyen alkalommal láttam a lellei kertmoziban a Popeye című filmet. Abban az évbe buktam meg oroszból, és még a mozi előtt is nyaggatott apám barátnője, az Éva, a ragozással.

Balatonlelle képeslap

 

 

 


Bögre

Volt nekem egy bögrém. Még a nagymamámnál. Fületlen volt. Nem balesetből adódóan. Gyárilag nem volt füle. Még Balatonon kaptam. Talán Zamárdiban. Egyszer családilag ott nyaraltunk. Akkor kaptam egy töltőtollat, töltőceruzát, és egy Benedek Elek könyvet.

Ezt a bögrét használtam mindig, mikor nagymamámnál voltam, Ercsiben. Volt vele egy sztori. Esténként nagyi egy kanna könnyű (szinte víz színe volt), rumos teát főzött, abból a Compack fém dobozos fajtából. Mikor kész volt, én is töltöttem magamnak a kedvenc bögrémbe, megkavartam az alpakka kanállal, ami addigra már átforrósodott, és alig bírtam megfogni. Megragadtam a bögrém, és indultam vele a szobába, hogy majd tévénézés közben elfogyasztom. Alig léptem ki vele a konyhából, iszonyúan égetni kezdte a kezemet. De lerakni sehova nem tudtam, eldobni meg nem volt szívem. Hatalmas "áááááá" kiáltással, lassan lépkedve, hogy nehogy kilöttyintsem a teát, keresztanyámék, és nagyszüleim rémült tekintetétől követve, egészen a hallig vittem, ahol a legközelebbi asztal volt. Ott végre lerakhattam, és hatalmas megkönnyebbüléssel fújkáltam égő tenyerem.

Szerettem azt a bögrét. Világoskék alapon, három színes vitorlás, és Balaton felirat volt rajta. A matrica alsó, jobb sarka el volt csúszva. Azóta is ilyet keresek.

 


Balaton-retro

Este bele néztem a Pogány Madonna című, anno nagysikerű filmbe. Hagyjuk, hogy mostani szemmel mennyire bénák a verekedős jelenetek, a "magyar Bud Spencer" előadásában. Akkoriban ez volt a divat. És utánozni illet a híres embert, akinek Bujtor volt az állandó magyar hangja. Nem is igazán a "fordulatos" történetet néztem, mint inkább a helyszíneket. Az ilyen autók akkoriban még újnak számítottak:

Jelenet a Pogány Madonna című filmből

Nem tudom, most milyen lehet a Balaton, de a filmben nagyon tisztának, rendezettnek, és főleg, modernnek látszik.

Gyerekkori emlékeim nem túl pozitívak a "magyar tenger" kapcsán. Volt egy nyaralónk, amit nagyszüleim pár éve adtak el, Balatonlellén. Vonattal közelítettük meg a helyet. Korán kellet indulni, hátamon egy katonai hátizsák, dugig tömve, és nagyon fájt tőle a vállam. Mikor hosszú idő után végre leszálltunk a vonatról, hosszú séta a házig. Fél úton már sírtam a vállamba nyilaló fájdalomtól. A kaput alig lehetett kinyitni a magas fűtől, gaztól. A fűzfák földig lógó ágai közt pókhálók feszültek. A wc kint a hátsó kertben. Amolyan tipikus "pókos".

Sokáig víziszonyos voltam. Feltünő lehetett, hogy egy gyerek a tó partján, amint meglátja a vízet, üvöltve sír.  A családi legendárium szerint, anyám, vagy keresztanyám ötlete nyomán, a Rómain bedobtak a medencébe még kis koromban, hogy úgy biztosan meg tanulok úszni. Mert hogy ösztön. Ami bennem nem volt meg. Kisiskolás koromig karúszóval lubickoltam a Balatonban, mikor keresztszüleim a két unokatestvéremmel elvittek strandolni. Én voltam a családban a "szegény gyerek".

Aztán ott volt még egyszer-kétszer a balatonszemesi SZOT-üdülő, ahova anyám vállalatának jóvoltából kerültem pár hétre, és ahol a "Rozmár" becenevet aggatta rám az egyik nevelő, vagy óvóbácsi. Mert nem akartam kiszállni a vízből. Persze, élveztem hogy sekély. Csoportokra voltunk osztva. Kiskamaszok, középkamaszok, és nagykamaszok. A lányok a kiscsitri, középcsitri, és nagycsitri kategóriába tartoztak. Délután pecsenyezsíros kenyeret uzsonnáztunk, jól felhigított jaffával. Akkor vettem elöször "zsebpecát". A szobákban emeletes ágyon aludtunk, hatan, vagy nyolcan. Volt, aki mindig haza akart szökni. Már nem emlékszem, nekem tetszett-e az a nyaralás.

Talán, ha Kispipi nagyobb lesz, pár napot eltöltünk majd a Balatonnál. Már csak kíváncsiságból is. S nem árt, ha a legkissebb is világot lát.

 


Osztálykép

Hívhatsz üldözési mániásnak, de olykor rám jön, hogy magamra keresek az interneten. Nem másért, csak védekezésként. Akik ismerik a múltam egy szeletét, tudják miért teszem. A lényeg, minél kevesebb információ keringjen a neten, szerény személyemről. Így találtam rá az egyik régi általános iskolám honlapjára, rajta az első osztályképemmel. Ki találja ki, melyik vagyok én? Annyit elárulok, még nem voltam szemüveges. Egy piros mogyorós, vagy egy csomag Túró Rudi a helyes megfejtőnek!


Megértem…

Tegnap beszélgettem apósommal a volt munkahelyéről. Illetve ő beszélt, én meg nyitott füllel hallgattam. Arról beszélt, hogy amikor megalakult ezen a helyen tízenakárhány éve az új cég, ő volt az, aki pár emberrel a raktárt, egy hétvége alatt kialakította, s utána is ő maradt a "mindent tudó ember". Az a valaki, aki mindennek tudja a helyét. A főnöke akkor még azt sem tudta, mi az a logisztika.  Aztán pár hete kirúgták. Hitegették egy ideig, hogy majd a cégen belül egy másik állásban majd lesz hely, de a felsőbb körök úgy döntöttek, hogy akit egyszer kirúgtak, azt nem veszik vissza. Talán jogi háttere is lehet a dolognak. 

Később rájöttem, mit is érezhet igazán. Mert keserűség van benne, mint mindenkiben, aki egy munkahelyen tett valamit, ami megkönnyítette a munkát, aki valamit is hozzá tett a céghez, és saját gyermekeként ápolta, gondozta azt. S egyszer csak azt mondják: Kösz. Ennyi volt.

Mint mondám, át tudom érezni ezt, hisz én is átestem ezen egyszer. Bár önszántamból jöttem el. Ez a hely a Színház. Nem arra gondolok, mikor egy-egy darab bemutatója után a dörgő tapsot hallva, kissé meghatódva a sikeren, melyhez egy kicsit én is hozzájárultam, elégedetten dőltem hátra, hogy ezen is túl vagyunk, és bevetettem magam a premier-buliba. Mikor oda kerültem, rá egy évre megkaptam a stúdió színpadot. Egy személyben voltam fővilágosító, és világosító. Mondhatni, enyém volt az egész. Minden darabot én világítottam be. Az eszközöket a nulláról építettem fel. Volt egy kézi, tizenkét-csatornás fényszabályzóm, kaptam hozzá tizenkét lámpát, és egy mondatot: old meg. Így indultam útnak. Olyan darabok világítását "rendeztem" meg, mint Széchenyi, Nyár, Márió és a varázsló, és még sorolhatnám. Miután felújították a színházat, én is modernebb eszközöket kaptam. Mikor kezembe nyomták az új stúdiószínpad kulcsát, mondván, a tiéd, s először néztem körül új birodalmamban, amit szintén nekem kellett beépítenem világításilag, úgy éreztem, ez a jutalmam a sok éven át tartó, kezdetleges technika használata után. Nagyobb ajándék volt ez nekem, mint az addigi összes karácsony együttvéve. Jöttek új darabok, maradtak régiek, s boldognak éreztem magam. Egészen addig, míg egyik napról a másikra, ott kellett hagynom mindent.

Az utolsó napra még jól emlékszem. A Chicago-t játszottuk, s én fátyolos szemmel néztem a színpadi karzatról. Este, mikor már kiürült a ház, felmentem a stúdió színpadi fényszabályzómhoz. Még utoljára levettem a fényszabályzóm védőborítását, bekapcsoltam, betöltöttem az egyik előadás (Szeretlek, Faust)"jeleit", s nem számított, hogy nem volt díszlet, s a lámpák sem oda világítottak, ahova kellett volna, lejátszottam magamban a darabot. Aztán kikapcsoltam mindent. Végig simítottam a fénypulton, a kellék ládáimon, végig néztem a stúdión, s lekapcsoltam a főkapcsolót. A hirtelen sötétség tükrözte az érzéseimet. Akkor valami összetört bennem. Egyik pillanatban még a kezeim közt tartottam egy jó pár év munkáját, küzdelmét, és boldogságát. A másik pillanatban mindezt magam mögött kellett hagynom.

Kissé hosszúra sikerült a mondani valóm. Végülis a lényeg az volt, mint már fentebb leírtam, megértem azokat az embereket, akik egy élet munkáját kénytelenek így, vagy úgy, hátra hagyni.

Színházról nálam még itt olvashattok.


Barátság

Általános iskola óta nincs barátom. Igaz, középiskolában volt két srác, akikkel állandóan hecceltük egymást, mert mindhárman rockerek voltunk, a többi meg kivagyi diszkópatkány, de nem alakult ki nagy haverság. Aztán jött a munka, ahol nap, mint nap össze voltam zárva egy halom emberrel. Ott alakultak munka barátságok, de inkább családias volt a hangulat. Szerencsére mindkét munkahelyemről elmondhatom, hogy sose volt, s remélem nem is lesz olyan ember, akivel haragban vagyunk.

Volt persze olyan "barát", akivel sokszor lógtunk együtt, aztán elváltak útjaink, és legközelebb már, mint börtönviselt emberrel találkoztam, s épp velem kapcsolatban készült bűncselekményt elkövetni. Vagy ahogy hivatalosan mondják, az én sérelmemre.

Tehát sosem álltam valami jól, barátok terén. Igaz, nem is könnyű közel kerülni hozzám. Bár a lányokkal mindig jobban megértettem magam. Talán, mert nem érdekelnek a foci közvetítések, és utálom a kocsmákat. A csendet, nyugalmat, és a kávét szeretem.

Miután Eperkével megismerkedtem, természetesen a barátnőit is vele "kaptam". Szerencsére befogadtak. Sőt! Egyik-másik olykor a szívét is kiöntötte nekem. Hálás voltam ezért a bizalomért, és a szeretetükért. Aztán jött egy kis malőr. Elismerem, akkor hibáztunk, amikor befogadtuk egyiküket a lakásunkba, mert épp nem volt hova mennie. De hát mire valók a barátok? Eleinte minden szép és jó volt. Jöttek a nagy tervek, hogy mi mindent csinálunk majd együtt. De pár hét után vendégünk kimutatta a foga fehérét. Gyűjtögető életmódot folytatott. Volt fogkréme, de sose fogyott (nem úgy a miénk), és hasonló apró stiklik, amelyek egy idő után szúrni kezdték a szemünket. Végül, pár hónap elteltével Eperke felhívta rá a figyelmét, hogy ideje kiröppenni a fészkünkből. Rossz szájízzel váltunk el, s a kapcsolatunk is megromlott. Minap jutott fülembe, hogy végül is én voltam az utolsó időkben a szar szemét, mert rosszul viselkedtem. Értem ezalatt például, hogy miután kiszellőztettem egyik este a lakást, lefeküdtem aludni, ő haza jött, kiment a konyhába, és rágyújtott. Én pedig méregtől begőzölt aggyal téptem fel újra az ablakokat, megvártam, míg újra kiszellőzik a lakás, és csapkodva csuktam be mindet. Még egy barátság kiikszelve.

Végül elmondhatom, mégis szerencsés vagyok, hisz itt van nekem Eperke, akivel nincsenek titkaink egymás előtt, és az elejétől fogva mindent meg tudunk beszélni egymással. Persze, olykor vannak nézeteltéréseink is, de összességében véve, mázlista vagyok.

 


Történet a színházból

 

Mindig felemelő élmény, ha olyan emberekkel beszélgethetek, akikkel
együtt dolgoztam a színházban. Ilyenkor előkerülnek a régi emlékek,
sztorik.

Vigyázat! Kulisszatitkok következnek!

Kevés olyan melós darabunk volt akkoriban, mint a "József". Becsületes nevén, József, és a színes, szélesvásznú álomkabát. A Kaviár és lencse például ehhez képest, "könnyű kerti" volt. Webber legrövidebb darabja, ami este hétkor kezdődött, kilenckor már bontottuk a színpadot. De az előadás alatt, soha nem állt meg a díszlet. Jöttek-mentek a trégerek, forgott a forgószínpad. Épp csak pár percünk volt ahhoz, hogy felkészüljünk a következő jelenetre. A legnagyobb "csoda" akkoriban a világító lépcső volt. Egyik világosító kollégám már bent kuporgott a lépcső alatt, a fekete takarás mögött, mikor a forgó befordult "állásba". A nagy kavarodásban kidobta nekem a lépcső vezérlőkábelét, amit közben táncosok, csoportos-szereplők, és díszítők ugráltak, léptek, táncoltak át. Ha szerencsém volt, a közelembe esett. Ha nem, akkor a lábak kavalkádjában megpróbáltam megszerezni. Volt, hogy csak az utolsó pillanatban sikerült. Akkor leguggoltam jobb oldalon az ügyelő pultja mellett, elfordítottam a főkapcsolót, és vártam. Az ominózus jelenet a "Fáraó dala" volt. Mikor Vikidál Gyula megjelent a lépcső tetején, rálépett a legfelső fokra, egy hasonló kapcsolóval, mint amivel régen a buszokon a leszállást jeleztük, felkapcsoltam az első sor fényt. Itt még figyelni kellett, hogy ne a legalsó világítson előbb. Gyulánk, ahogy lépkedett lefelé, mindig az aktuális sort kapcsoltam fel. Mire leért a színpadra, már a teljes lépcsősor világított. Ezután kezdődött a móka. A kapcsolók egy nagy dobozon helyezkedtek el, sorban. Egy széles szigetelőszalag műanyag gurigáját a zene ütemére húzgáltam jobbra-balra rajtuk. Így keletkezett a futófény. (mivel később a szigetelőszalagot papír gurigán kaptuk, saját találmány lett a kis zöld theodorás üveg)Úgy néztem ki a színpad szélén, mint egy citerás. És mivel bolondságokért nem kellett a szomszédba mennem, (ha valami turpisság történt, főleg előadás közben, azt általában nekem tulajdonították. Erről majd máskor is szólok.) olykor kölcsönöztem az öltöztetőktől egy kalapot, amit magam elé tettem, adománygyűjtési célzattal, ami nem kis derültséget okozott a színen lévőknek. A jelenet végén, kirántottam a kábelt a dobozomból, s már forgott a forgó, mikor visszadobtam társamnak, aki sebesen eltüntette.

Csak egy videót találtam a lépcsőről. Igazából ez a Madách Gálán készült. A régi, eredeti előadás, sajnos nincs fönt sehol. Akinek lenne felvétele, kérem, keressen meg. Íme a lépcső.

 


Hogy mondjam el?

Meghalt a nagyapám. Tegnap hívott unokahúgom. Váratlanul ért. Azt sem tudtam, hogy kórházban van. Talán az elvált szülők gyerekének egyik átka, hogy családjának egyik feléről nem sokat tud. Ő az apai ági nagyapám. Volt. Igazság szerint, azt sem tudom, mit kell ilyenkor érezni. Oly rég nem találkoztam velük. Apám halála óta talán csak egyszer, sok évvel ezelőtt látogattam meg őket. Nem laknak messze. Rákoskeresztúr nem a világ vége. De mindig kiestek a látókörömből. Ezen az ágon annyi unoka van. Velem együtt heten, és sose éreztem azt a szeretetet, amivel anyai nagymamám elhalmozott. Igaz, itt csak hárman vagyunk, s abból én az egyke, a hányatott sorsú, a kis koraszülött béka, aki minduntalan eltűnt a pólyában. Mindegyiküknél laktam. Itt apámmal, ketten egy kis szobában, s akkor sem sokat találkoztam velük. Amott, vidéken, saját szobában, sok cigánygyerekkel az iskolában, de boldogan.

Igazság szerint, nem sokra emlékszem a nagyapámból. Kétkezi munkás, kőműves volt. A saját házukat, és a környéken jó párat, ő épített fel. Plusz a fiaival később egy balatoni nyaralót. Arra még emlékszem. Kicsi voltam. 2-3 éves. Csak a falak álltak, és engem apám felvitt az állványokon a tetőre. Úgy emlékszem, valahol még egy ingatag létrára is fel kellett másznom, és nagyon féltem. Akkor még a szüleim együtt voltak. Később, ugyanitt már a nagyszüleimmel nyaraltam. Nem szerettem ezt a helyet, mert kényelmetlen volt. Pókos wc hátul a kert végében, kis sárga-piros felfújható medence a fűzfák alatt. Amikor gyomorrontást kaptam egyik este, egy kupica pálinkával próbáltak gyógyítani. Itt tanított meg nagyapám fűzfa sípot készíteni. Alkonyatkor ültünk a hintán, amit ő hegesztett, és egy széles autóülés volt maga a hinta. Nagyapám szavalta a vándorcirkuszos "mondókát", amit nagyon viccesnek találtam, s bár sokat idézem, egy része már a feledésbe merült. Valahogy így hangzott: Megérkezett a vándorcirkusz! Megdöglött lovakkal, összetört kocsikkal… Gyerek a sátortól! Csíp a majom!… Ereszd oda azt a vén kurvát! Tessék naccságos asszonyom! Az utolsó mondatnál ért oda a nagyanyám, s épp helyet kért magának. Lett belőle morgás.

Jóval később, jöttek a csapások.Három gyermekük volt. Apám, a nővére, és az öccse. Már nem igazán emlékszem, ki kezdte a sort, de azt hiszem, az én apám ment el előbb. Később májrákban meghalt a nővére. A legkisebb lányát a nagyszüleim nevelték fel. Pár éve a nagybátyámat vitte el egy agyvérzés. Ez utóbbi csapás nagyon megviselte nagyapámat. Onnantól kezdve apátiába süllyedt,s bár a kora is közre játszott, hisz már a nyolcvanas éveit taposta, de az addig friss, fiatalos elme rohamosan leépült.

Ezek után idő kérdése volt az, mely tegnap bekövetkezett. Szíven ütött a hír. Olyan család, ahol az a hagyomány, hogy az elsőszülött fiú mindig az apja nevét kapta. Ugyanaz volt a neve az apámnak, mint a nagyapámnak. S rám szállt tovább. Most már egyedül vagyok.

Nyugodjon békében!

(Foto: jdleung )

 


Komplexus


Vége a szabad hétnek. Ismét munka. S itt kopog az ősz a tetőkön. Esik.

Beindul a blogéletem. Száz bejegyzés várt a readerben, s a nagyját (17) Sparrow-nak köszönhetem (vagy én vagyok lassú, vagy a srác keze jár gyorsan.÷) )


Rá kellett jönnöm, hogy komplexussal küszködöm. Legkissebbségi-komplexussal. (Az ősznek ehhez semmi köze. Ez az évszak melankolikus, és olykor kicsit depresszív elismerem, de a csendje alkalmat ad a gondolkodásra.) Erre akkor jöttem rá, mikor a múltkori melléfogásom (is) elgondolkodtatott. Az oka talán onnan eredeztethető, hogy hányattatott életem során oly kevés jót kaptam az élettől, s amikor mégis meglep valamivel, képtelen vagyok elhinni, vagy csak nagyon nehezen. Így volt ez öt évvel ezelőtt is. Megismerkedtem egy kedves lánnyal, aki másnak tűnt, mint a többi. Egy idő után lelkeink összekapcsolódtak, s a másik gondolatait is ki tudtuk mondani. Féltem elhinni, hogy ilyesmi velem megtörténhet, de boldog voltam. Később, lassan egy éve, megszületett Pöttöm, s szintén ott álltam, felfogni sem tudtam, hogy apa lettem. Én? Felelősségteljes ember? Még ma sem vagyok az, úgy érzem. De boldog vagyok, s olykor, ha ránézek Emmára, könnybe lábad a szemem. Az élet kezdi kiegyenlíteni a számlát. S folytathatnám a fent említett melléfogással. Ilyen ajánlat? Nekem? Álmodom? Mert be kell vallanom, ilyen felkérés csak legmerészebb álmaimban fordul elő. Persze, másnak lehet, nem nagy dolog. De egy olyan ember számára, akinek az írás, bár csak hobbi, mégis lételeme, s olykor arról álmodik, hogy talán egyszer megél belőle, vagy "mellékesen" keres vele, szinte a mennyország kapuja.


Valaki talán azt mondaná erre, túlzott szerénységben szenvedek. De ezt én mélyebbnek érzem. Vicces dolog ez egy olyan felelősségteljes munkakörben, mint az enyém (nem, nem vagyok igazgató, vagy hasonló). De itt nem is érzem magam elveszettnek. Tudom, mihez kell nyúlnom, ha gond van. Pillanatok alatt megoldok, úgy érzem, bármit. De az élet, az más. Ott folyamatosan bukásra állok.

Szefi-Ősz
(Foto by Szefi)