Retro

Próbálok visszarázódni a blogolásba, de azt veszem észre magamon, hogy már nem gondolkodom bloggerként. Viszont írni jó, meg mindig is a tevékenységeim része volt, és hát nem is szeretném elhagyni, rosszabb esetben törölni ezt a helyet. Hány éve is…? Lényegtelen!

Mostanában kezdek rájönni, ráérezni, hogy ami kimaradt a gyerekkoromban, azt most tudom pótolni. Ezzel együtt keresek valami régi hangulatot, amit akkori, szétzilált életem során érezhettem párszor.

Olyan dolgokra gondolok, amit egy film, amiből akkor a VHS-korszakban rengeteget lehetett kikölcsönözni a videotékából, vagy egy tárgy használata, ami szintén annak a kornak egy olyan ikonikus terméke volt, mint manapság az okostelefon.
Filmekről most nem írok. Mikor első fizetésemből bevezettettem a kábeltévét anyámmal közös belvárosi lakásunkba, és a szerelőtől vettem egy HBO-dekódert, sok olyan mozit láttam, amit ontott az amerikai filmgyár, és azóta is kedvenceimként gondolok rájuk. Viszont a tévécsatornák mára annyira agyonjátszották ezeket a műveket, hogy számomra a nosztalgiafaktor közelít a nullához.
A tárgyaknak viszont lelkük van, ahogy mondani szokták. Persze, ezekből is kevés jutott gyerekkoromban, és még kevesebb maradt meg, amit utólag nagyon sajnálok, mert így nem tudtam odaadni ezeket Kispipinek, hogy neki is örömet okozzanak.
Talán a Tomy gyártmányú, elektronikus kosárlabda játék az egyetlen ami megmaradt, és amivel sok időt töltöttem magányosan, meg persze a barátaimmal is.
Amim viszont sosem volt, és csak kölcsönbe kaphattam egyszer-kétszer, az a Nintendo GameBoy, amin leginkább Tetris-ezni lehetett, mert már a kazetták is drágának számítottak. Mikor anyám fizetése kb. 5.000 forint volt, ezt a kis kézikonzolt 8-10.000 forintnyi schillingért adták a határ szerencsésebb oldalán.
Valamelyik nap, épp az internetet bújtam mindenféle miatt, mikor szembejött egy kis megsárgult, plexi nélküli, de ránézésre ép időutazó, az 1989-es évből, nem túl drágán.
Gondoltam, ez egy jel. Megcsinálom, kipucolom, és milyen jó lesz rajta játszani. Vettem hozzá csavarhúzó készletet, mert a Nintendo konzolok háromágú csillagcsavarral, azaz tri-wingel vannak összeszerelve.
Babám hozott a kórházból hidrogén-peroxidot. Régen az elektromos cuccok, világos színű, műanyag burkolatába brómot raktak, ami napfényre kicsapódva okozza a sárgulást. De hidrogén-peroxid, és UV-sugárzás (alias napfény) hatására eltűnik.
Mivel egy játékom sincs hozzá, mikor meghozta a postás a GameBoy-t, Kispipivel elvittük a Jókai utcai PlayMánia konzolboltba, és kipróbáltuk. Aztán vettünk egy Asterix kártyát hozzá.
Mivel elkapott a lendület, vettem egy törött kijelzőjű, de szép burkolatú példányt is.
Most mindkettő szétszedve várja, hogy jobbra forduljon a sorsa. De legnagyobb sajnálatomra, LCD-panelt sehol sem találok hozzájuk.
És most várom Sopronból a következő két GameBoy-t.

 

 


Antialkohol

Oly sok mindenki elcsodálkozik azon, hogy lassan 25 éve nem ittam egy csepp alkoholt sem. Kérdezik, hogy bírom ki, és ilyenkor kicsit furcsán, talán szánakozva is nevetek fel, hisz az élethez, a normális élethez, nem feltétel az alkohol. Ahogy a kábítószer sem.
Szoktam mondani: kinőttem belőle.
S mivel nekem gyorsan fel kellett nőnöm, ez a mondat nem is akkora hülyeség, mint ahogy elsőre hangzik.
Mikor 4-5 éves lehettem, mindennap láthattam, hogy mit tesz az alkohol a családommal. Az apám részegen verte az anyámat, aki szintén belemenekült az alkoholizmusba, hogy csökkentse a fiatalon (18 évesen) elbaszott élete feletti, és a mindennapos fizikai fájdalmát. Aztán elváltak 6 éves koromra, de az alkohol anyám kezében ragadt. Undorodtam végigmenni vele az utcán. Inkább messzire lemaradtam, és kissé szánakozva néztem imbolygó járását, ahogy szinte faltól a parkoló autóig bejárta a járdát.
Később kórházba került emiatt, ahol azt mondat az orvos, ha így folytatja, két hetet ad neki. Akkor abba hagyta az ivást.
Négy évvel ezelőtt, megint elkezdett inni, ami a tavalyi halálát is okozta. Sejtettem. Amikor telefonon beszéltünk, vagy amikor utoljára, négy éve meglátogattuk őket, a viselkedése ugyanolyan volt, mint gyerekkoromban. Az ismerős gyomorszorító érzés is.
Szerintem sejtette, hogy megéreztem rajta. Ritkultak a telefonhívások, a skype beszélgetések.

Keresztanyámékra mindig felnéztem. Ők voltak nekem a tiszta, rendes család. Sosem ittak, unokatesómék tanulmányi eredményei mindig jók voltak, és az egész általánost egy iskolában járták ki, míg én évente, két évente másikban, attól függően, mikor melyik szülőmnél, nagyszülőmnél laktam. És saját szobájuk volt egy napfényes panelházban.
Aztán mikor először láttam keresztapámat részegen, furcsa volt. Ő a vidám fajtához tartozik, így nem üvöltött, nem verekedett, hanem egy idő után csendben elaludt. Emlékszem, mekkora csalódás, és milyen rossz érzés volt így látnom őt.
Mikor barátoknál, ismerősöknél nyári kerti-partin veszünk részt, és valamelyik házigazda szülő vidámabb lesz a sörtől, bortól, vagy amit éppen iszik, a gyerekeik szemében ugyanazt az érzést látom visszatükrözni, mint amit anno én is éreztem. Nem értik, nem is érthetik azt az állapotot, amit az alkohol okoz, de nagyon rosszul esik nekik másmilyennek látni a jó esetben, imádott szüleiket.
És ők mindent észre is vesznek.
Többek között ezért sem iszom alkoholt. Nem akarok a lányom szemében ilyen érzéseket viszontlátni.

 


Szabó T. Anna: A férfi, ha negyven

A férfi, ha negyven, még győzi erővel,
a férfi, ha negyven, a csúcsra kiáll,
a férfi, ha negyven, még jól bír a nővel,
még fess, ha nem alszik, és friss, ha piál.

A férfi, ha negyven, még állja a harcot,
és tiszta az inge, a homloka fény,
és ránca a sármja, ha nézik az arcot,
és lámpa van hű szíve legközepén.

A férfi, ha negyven, az élete rendben,
még nem tökörészik, és nem kapuzár,
nem bízik a földi s az isteni kegyben,
mert veszt, aki áll és veszt, aki vár.

A férfi, ha negyven, már tudja a pályát,
és futja az útját, és hajtja magát,
s csak módjával szidja a más anyukáját,
ha úgy kezelik, mint az automatát.

A férfi, ha negyven, már önmaga szobra,
de érzi, ha vicces a szónoki póz,
és tudja, amit tud, s nem veri dobra,
a semmiben, csendben ringva hajóz.

A férfi, ha negyven, az élete játék,
és tétje a hit meg a hír meg a név,
de tiszta a sor, míg tiszta a szándék,
a férfi, ha negyven, még fűti a hév.

 


Múlt

Vasárnap betettük anyám hamvait a Dunába.
Hogy stílusos legyek: kapott tőlünk egy örökös fesztiváljegyet.
Nem akartam semmi nagy felhajtást. Már az elején vacilláltam, mit tegyek. Eddig kifizettem 100.000 forintot, egy temetői szórás még ugyanennyibe kerül, de itt Óbudán már csak áprilisban lenne rá időpont.
Keresztanyám, aki anyám nővére, megoldotta a dilemmámat. Kérdezte, hogy hogyan legyen a temetés. Én meg mondtam neki, hogy igazából beleszórnám a folyóba, mert életében is mindig azt harsogta: “ha megdöglök, nem kell nekem temetés, csak hamvasszanak el, és szórjatok a Dunába”.
Legnagyobb megkönnyebbülésemre nem akadékoskodott, hogy temetőbe kellene vinni, holott vallásos, hanem rám hagyta, intézzem szívem szerint. Kérdezte ugyan, hogy misét mondasson-e, de mondtam, hogy nálunk senki sem igényli az efféle cécót. Ha neki megnyugvás, hát nosza.
Végül keresztanyám, keresztapám, annak nővére, és unokatestvérem elkísértek minket Eperrel. Sétáltunk a szitáló esőben, beszélgettünk. Unokatestvéremmel találtunk egy megfelelő partszakaszt. Kibontottuk, és beleöntöttük a hamvakat a Dunába. Keresztanyu egy rózsát dobott utána a vízbe. Kicsit még álldogáltunk, aztán beültünk az autóinkba, és elmentünk egy kávézóba beszélgetni.

Rég nem láttam a családom ezen felét. Mióta nagymamám meghalt, nem volt aki összerántson minket például karácsonykor. Mi hárman unokatestvérek sokat találkoztunk, de aztán mindenkinek munkája, saját családja lett, végül teljesen megszakadt velük a kapcsolatom. (Nem, egyikünk sem facebookozik)
De most, egy ilyen szomorú eset kapcsán úgy tűnik, ismét egyesül a család. Bár már rég szeretném, hogy Kispipinek is legyenek igazi unokatestvérei, akikkel ugyanolyan jól érezheti magát, mint én, gyerekkoromban. És hogy végre visszatérjenek a nagy, családi karácsonyok.

 

 


Élt 58 évet

Essünk túl a nehezén.
Ez valamiféle nekrológ akar lenni anyámról, aki pár hete halt meg, nem túl szép állapotban.

Az életéről eszembe jut egy mondás: “Mindenki jó valamire. Ha másra nem, hát elrettentő példának”.
Nem tudok semmit a gyerekkoráról. Ritkán került szóba. Inkább az apámmal töltött (átszenvedett) életszakaszát emlegette folyton. Önző volt, a múltban élt, és mindenért azt hibáztatta. Sosem magát, és még csak nem is tett ellene semmit, hogy ebből kilábaljon. Nem tanult, és hobbija sem volt, ami kirángathatta volna a kicsit az önsajnálatból.

Hogy érthető legyek: tipikus “elbaszott élete” volt. Alig 17 évesen beleszeretett apámba, 18 éves korára megszült engem. Ezekkel egy időben abbahagyta középiskolát, és sosem fejezte be. Pedig fotósnak tanult.
Dohányzott. Ezért lettem koraszülött, mert a terhessége alatt sem tudta abbahagyni. Igazából sosem.
Apámat elvitték katonának, ami abban az időben két év volt. Nagyon hosszú idő.
Anyám házmester lett a Kossuth Lajos utcában a Ferenciek terénék (akkor még Felszabadulás tér). Kaptunk ott egy három lyukas szolgálati lakást: előszoba, szoba, konyha. Fürdőszoba sehol, wc kint az udvaron, amit a konyhában egy lefedett műanyag vödör helyettesített. Máig az orromban van a szaga. Ha éjszaka kimentem a konyhába, a lámpafényre szétrebbentek a csótányok.
A katonaságnál apám rászokott a piálásra. Mikor végleg hazajött, munkát kapott a rádiónál, mint lakatos.
Innentől kezdve elég szar a gyerekkorom, és anyám élete. Ő is rászokott az italra. Amire emlékszem, hogy apám sokszor verte anyámat. Emlékszem, amint a szobában az ágyam, és a kisszekrényem közötti résbe préselődve, fülemet befogva, bőgve ordítom, hogy hagyják abba, és nagymamámat hívom, hogy jöjjön, segítsen. Sokszor a szomszédok szóltak neki. Ő az Alkotmány utcában volt házmester. Néha jött, és segített. Kimentett, és haza vitt magához.
Mire iskolás lettem, elváltak, de az ivás napi szinten megmaradt. Anyám ettől túl vidám lett, túl zajos. Aztán segédmunkás lett a Kossuth Könyvkiadóban, és a sötét, szolgálati lyukat felcseréltük egy Kertész utcai egyszobás, összkomfortos, világos lakásra. Végre volt fürdőkádunk, meg wc-nk, amiről egész addigi gyerekkoromban álmodtam. Ilyen luxus addig csak nagymamámnál adatott meg.
Persze az ivászat még mindig tartott. Napi fél liter Hubertus. Dugdosta a konyhaszekrényben. Én meg sokszor kiöntöttem a lefolyóba, mikor már tele volt a hócipőm. Ha együtt kellett mennünk valahova, mindig lemaradtam mögötte, és néztem ahogy jobbra-balra dülöngél, cikk-cakkban. Nagyon ciki volt. Undorodtam tőle.
Másodikos koromban a nagymamámékhoz költöztem, aki akkor már Ercsiben lakott. Emlékszem, anyám lejött a szomszéd rendőrrel, hogy haza vigyen, de tiltakoztam ellene. Balhézott, üvöltözött, persze akkor is volt benne pár löket, de semmit sem tudott tenni ellene. A rendőr is elmagyarázta neki. Elkezdődött életem első, nyugodt, csendes éve. Akkor volt egyedül színjeles a bizonyítványom.
Következő évben megint anyámnál laktam. Akkor már próbált leszokni az alkoholról. De a dohányzás mindig megmaradt. Mikor 10 éves lettem, újra tárgyalták valamiért a válópert. Engem is behívtak a bíróságra. Nagyon be voltam szarva, de akkor úgy döntöttem, apámnál akarok lakni. Ez két évig tartott. Akkor volt lehetőségem vívni, és dobolni tanulni.
Aztán megint visszaköltöztem anyámhoz, aki addigra leszokott a piálásról. Viszont a sportolásomat, meg a zeneóráimat nem tudta fizetni. Ezek abbamaradtak.
Innentől gyorsul a dolog. Mikor középiskolás lettem, kidobta az élettársát. Utána leépítés volt a cégnél, és kirúgták. Kísérgethettem az Üllői útra a munkanélküli segélyért. Újsághirdetésben (a társkereső oldalak offline verziója, hiszen ez még az Internet Előtti Korban volt), összejött egy pasival, aki pár év múlva meghalt gyomorrákban.
Ugyanilyen módon ismerkedett meg későbbi férjével, aki ezidáig kitartott mellette.

Pár éve megint elkezdett inni. Talán unalomból, mert sosem csinált igazán semmit. Voltak jelei. Mikor beszéltünk telefonon, megint olyan volt a hangja, beszéde, mint ami az egész gyerekkoromat végigkísérte. Túl vidám, túl zajos. Ezért nem is mentünk hozzájuk. Nem is erőltették. Ők sem akartak jönni. Mi sem erőltettük.
Végül az alkohol, és a dohányzás vitte el. Élt 58 évet.

Szia Anyu!

 


Veszélyes

“-Halálosan megfenyegetett a fodrász.
– A fodrász? És mit fog csinálni, ha szabad kérdeznem? Szénné éget a hajszárítóval? Agyon tupíroz? Halálra ondolál?”
(Ludwig: Csillagok Buffalóban, részlet)

Ez olykor eszembe jut, mikor a fodrász kerül szóba. Egyébként erre a darabra nem nagyon emlékszem. Illetve csak annyira, hogy világítás próbák alatt szívattam szegény Götz Bélát, de csak a laccsolása miatt (na tessék, már megint kezdem). Innen is elnézést kérek. Bár később megbosszulta. A Lugosi próbái alatt elvette a lézer pointeremet (hogy van magyarul?), és a premierig nem is adta vissza. Tisztára mint az iskolában. Pedig csak feldobtam a díszletét némi krikszkraksszal.


Színházi találkozó

Még a színházi pályafutásom kezdetén az Országos Színházi Találkozó minden évben más városban volt. Én először itt Budán, a várban “találkoztam”. Emlékszem, a Swajda-féle Ludas Matyit vittük, és a Mária Magdolna-templom mellett volt a színpadunk. A vár egész területén játszottak az ország minden részéről idesereglett színházak. Világosítóként nem sok dolgom volt, mivel fényes nappal ment az előadás. Volt “szakmai kajajegy”, amiért a Karmelita udvarban ingyen virsli, és ital várta a kollégákat, este pedig ökörsütésre voltunk hivatalosak. Azt hiszem, egész hétvégés program volt.

Következő évben Keszthelyen volt a rendezvény, ahol a Tribádok éjszakájával szerepeltünk, később Szegeden a Mario, és a varázslóval a romos Kass szállóban. Akkor a Tisza Hotelben kaptunk szállást. Na nem valami fényűző traktusban. Valahol hátul volt a szobánk. A bútorzat négy heverő, egy asztal, félig száraz kenyérrel. Egy öt ágú csillár kettő izzója szolgáltatta a fényt, és a fürdőszoba, wc a folyosó végén volt. Reggel arra ébredtem, hogy a villamos dübörög el közvetlenül az ablak alatt. Mikor leadtuk a kulcsot, a recepciós hölgy megkérdezte, maradt-e valami a szobában. Én csak annyit tudtam válaszolni, hogy “Miért? Volt valami a szobában?”.

Azóta várom, hogy újra itt láthassam a várban a fesztivált. Végre lenne egy program, ami érdekel, de sajnos határozatlan időre Pécsen marad. Milyen kár.

 


Színház

Vasárnap volt a Macskák 1300-ik előadása a Madáchban. Szép kort ért meg ez a darab. Én “csak” 300-szor láttam, illetve dolgoztam benne. Ha nem rondítanak bele az életembe, talán 31.-én én is ott lehettem volna a színpadon, vagy a fejgépnél. Érdekes, hogy az eddigi életem során, mindig valami harmadik tényező barmolta szét azt a kapcsolatot, amiben igazán jól éreztem magam.

Na, nem kesergek tovább. A magam módján megemlékeztem régi életem egy szeretett mozzanatáról. Este, fürdetés közben, Kispipinek a musicalből énekeltem.

Olvassátok el, Zollendroller hogyan látta a vasárnap estét.

Macskák,  kórus

 


Foszlány

Az előbb láttam egy riportot a Madách Színház, Spamalot című előadása kapcsán, s erről megint eszembe jutott (vagy inkább a szívembe) az az érzés, hogy mennyire hiányzik a színház. Most már nem hiszem, hogy dolgoznék ott (bár sohase mondjuk azt, hogy sose). Húszon-x évesen egy nagy kaland volt, és annyira magamba szívtam annak a világnak a képét, hangulatát, hogy bizony, ma is összefacsarodik a szívem, ha eszembe jut egy-egy mozzanata. S ha ráadásul látom a tévében az "én színházamat", ez az érzés még erősebb lesz.

Sosem tudnám szavakba önteni azt, milyen érzés reggel bemenni, inni egy kávét a büfében, ahol már a díszítők ücsörögnek, és szállingóznak be a színészek, táncosok, csoportos szereplők, kellékesek, öltöztetők, stb. Aztán mindenki indul a színpadra, mondhatni időrendben.

S ha áll az új díszlet, s felkapcsolódnak a már elkészült fények, az üres nézőtér elsötétedik, indul a próba. Olyan időszak ez, amit az átlagos néző csak kívételes alkalmanként (vagy soha) nem láthat. Az előadás születése. 

Az ügyelő a "hangosban" hívja a szereplőket a jelenetekhez, név szerint, vagy ha jól begyakorolt darabról van szó, akkor általánosan ("Első felvonás, harmadik jelenete következik. Kérem a szereplőket a színpadra, díszítőket a süllyedőhöz!"). A nézőtéren a rendező, az asszisztens, az éppen nem játszó szereplők napszaktól függően, és a fővilágosító helyezkedik el. A rendezőnek mikrofon van az asztalán, amivel a színpadra tud felüvölteni (Béla! Most gyere be, ennél az ütemnél. Béla!). A fővilágosító kezében szintén mikrofon. Ő a fényszabályzóhoz (apparát) suttog (Gyurikám! A százhuszonkettesre adj még tíz fokot! Sok. Vegyél le ötöt. Adj bele ketttőt. Jó lesz. Mentsd el!), vagy ha megáll egy kicsit a próba, akkor magához veszi a rendező mikrofonját, csípőre teszi az üres kezét, és beleüvölt (ebbe a mikrofonba mindenki üvölt): Jánoska! (a hívott ember megjelenik a portál mögül.) Tegyél egy hatvannyolcast a kétszázasba, és mindjárt mutatom, hogy hova állítsd! A világosító felmászik a hídra, megnézi van-e a tartókban a fent említett színből (van, de kiégett, igy hoz egy tekercset, kivágja a megfelelő méretet), beteszi a gépbe, és várja, hogy az apparátos beadja. A fővilágosító felmegy a színpadra, elhelyezkedik, felnéz, aztán kiabál. Gyurikám! Add be a kétszázast!… De ne százra!… Így jó lesz. Jánoska! Ide állítsd!… Teljesen ki van nyitva?… Igen? Jó, akkor ide, de a falig! Jó lesz. A lábnál takard be! Aztán megjegyzi, hogy valaki mindig legyen a színpadnál (mindig megjegyzi, pedig mindig van valaki a színpad mellett. Naná. Ott gyorsöltöznek a táncoslányok.). Aztán folytatódik a próba.

Ez csak egyetlen pillanat egy napból. És még nem beszéltem az új  díszlet szagáról, varázsáról. Lenne miről mesélni. De "csak" ilyen foszlányokra futja.

Jelenet a próbáról

Foto: origo