Iskola

Kezdem azt érezni, hogy az iskolával is ugyanúgy ráfaragtunk, mint annak idején az óvodával. Igaz, ott annyi volt a gond, hogy évente cserélődtek az óvónők, mert a dadus mindenkin főnökösködött a csoportban.
A suliban viszont megy a hatalmi, vagy mifene, harc. Az osztályfőnöknő próbál szülőket megnevelni a gyerekeiken keresztül, ha nem a neki tetsző életmódot élik.
Hozzá teszem, semmi köze hozzá, ki, hogyan éli mindennapjait, ha csak valami aggasztót nem lát. Teszem azt, minden nap lilára van verve a gyerek, vagy jól láthatóan valami baja van.
Három gyerek már átiratkozott másik osztályba, vagy iskolába félévkor.
Megállapítottuk, hogy a tanárnő valószínűleg nem tud matematikát tanítani, vagy rosszul magyaráz. Bár Kispipi szerint itthon jobban megérti, mert jobban magyarázunk.
A tanárnő a legjobb osztályt akarja. Ezt a következőképpen éri el: az ötösnél rosszabb jegyeket nem írja be, csak “kis jegyként”. A gyengébbeket kiutálja (lásd féléves átiratkozások). Állítólag a legjobb átlagot felmutató osztályfőnök plusz pénzt kap? Ezt hallottam tanár ismerőstől.
A másik probléma a pénz. Konkrétan, tömjük a nőt. Tavaly jazz-balett foglalkozást tartott, ahova az osztály nagy része járt. Idén már nem jelentkeztek annyian, ezért két délután, kis csoportos rajzórákat tart, alkalmanként 4000 forintért.
Kispipit nyáron megtanítottam árnyékolni, ezért a tanárnő “meghívta” a rajzórára. Vesztünkre. Normális alkotást azóta sem láttunk tőle. Viszont ezért a pénzért még mi visszük a nyersanyagot is.
Tavaly meghirdetett korrepetálást. Állítólag csak az első óra volt ingyen.
A gyerekeket minden évben elviszi három napra erdei táborba, valami titkos (tényleg az. Még a címet sem mondja meg) helyre, valahova a Jenői tóhoz. A jazz-balett tábort is ott tartja. A családjáé a terület.
A nő tömény önellentmondás. Az egyik kisfiút megalázta az osztály előtt, mert a mekiben tartotta a szülinapi zsúrját. Kérte, emelje fel a kezét, aki az osztályból meg van hívva.
Állandóan beszél az egészséges életmódról, de minden szünetben az iskola előtt dohányzik, és a tanártársát hangosan, az osztály előtt kérdezi: “te is jössz gyújtani?”

Aki most áll iskolaválasztás előtt, annak azt tudom mondani, semmit nem érnek a nyílt órák. Az csak színjáték. Inkább kérdezzék körbe azokat a szülőket, akiknek a gyerekei a kiszemelt iskolába járnak.
A bosszantó még ebben, hogy a mostani tanársztrájkok idején Kispipi otthon maradt, igazoltuk az elmaradt napjait. De ez a tanárnő nem érdemli meg a szolidaritást.


Zene

Egy ideje már nem dobolok. Mivel ritmushangszerről van szó, már nem elégít ki, hogy egyedül püfölöm a cajont, meg a csörgőt. Jó lenne zenélni valaki(k)vel.
Hát álljon itt egy hirdetés:

Cajon-os, együtt zenélés céljából keres gitárost, hegedűst, csellistát, furulyást, klarinétost, szaxofonost, és még sorolhatnám, azaz bárkit, aki valamilyen hangszeren játszik. Próbaterem van. Jelentkezni itt, twitteren, vagy a “Rólam” fül alatt található email-címen lehet.
Nem baj, ha kezdő vagy, a fontos, hogy örömöd leld a közös zenélésben.

 


Őrült

Karácsony után jutottunk el az Átrium Filmszínházba az Őrült nők ketrece című előadásra.
Jó volt élőben látni azt, amit húsz évvel ezelőtt a Madárfészekben Robin Williams, és Nathan Lane olyan zseniálisan eljátszott. Voltak is olyan momentumok, amik a film ismeretében nekem hiányoztak a darabból.
” Lovagol, lovagol, lovagol! Vagy! Seggejár, seggejár, seggejár!”
Stohlt transzvesztitának sminkelve látni fergeteges élmény. És egyik-másik paróka egész jól állt neki. Volt egy kikacsintása is a múltjára, amin mindenki dőlt a nevetéstől. Annyi idő után most már tud viccet csinálni a börtönlétből.
Elsőre a Madárkák kinézete elég erős, provokatív. A beszéd tele van trágársággal. De aki dolgozott már hasonló helyen, vagy színházban az tudja, hogy a színfalak mögött, és a próbák alatt sem hangzanak el finomkodó mondatok. A szórakoztatóiparosok bizony így beszélnek, ha a közönség nem figyel. Van erről pár sztorim, színházas koromból.
Egyedül a lány apjának szerepét éreztem túl erősnek ahogy fröcsögve gyűlölte a “buzikat”. De persze valahogy be kell mutatni azt a szélsőséget, ami bele akar szólni mások életébe, akár államilag is elnyomni bizonyos csoportokat. És bizony a viccmesélések közben is bevittek egy-egy szúrást, szomorú, embertelen történetekkel, amik valóban megtörténtek.
Összességében nagyon tetszett a darab, és valószínűleg megint megnézzük majd idén.

20150609 Pécs, Kodály Központ. Az õrült nõk ketrece. r.: Alföldi Róbert. Kultúrbrigád produkció.

20150609 Pécs, Kodály Központ. Az õrült nõk ketrece. r.: Alföldi Róbert. Kultúrbrigád produkció.

 


Tea

A hideg (milyen hideg? Szinte tavasz van. Na, mindegy.) idő beálltával, újra előtérbe helyeztük a tea-mániánkat. Főleg gyümölcs tartalmú (értsd: nem aromásított teaszemét), de igazán mindenfajta teát szívesen kipróbálunk. Angliából kaptunk finom almás-fahéjas fekete teát, és Eper a kórházban kapott egy doboz epres zöld teát.
Ezt az italt többek közt a változatosságáért szeretem. Nem iszom cukros, szénsavas üdítőket, gyümölcsleveket, alkoholt meg aztán pláne. Azt szoktam mondani ez utóbbira: igya aki rászorul. Unom a kommersz ízeket. Ezért a tea ideális ital számomra.
Ám nem elégszem meg a boltban kapható, lassan szintén unalomba fúló filteresekkel. Sokszor látom például instagramon a különleges tealeveleket, lepényeket. És bár általában semmilyen sznobéria nem szokott megérinteni, pedig kávé-függők vagyunk, sikerült felkelteni az érdeklődésemet a kínai teafa levelek iránt. Igaz, ennek is van egy olyan hagyománya, hogy össze-vissza kell öblögetni a teát, mire a csészédbe kerül, ezt a szertartásos részét kihagynám a dolognak.
Mint minden különleges élvezeti cikk, ez is drága mulatság. Egy puer-ből 30 gramm, 2000 forintnál kezdődik. Ebből egy adag kb. 10-szer felönthető, míg a filléres filterest az első után kihajítjuk. Beszerezni sem könnyű. A belvárosban, vagy a vár alatt van egy-két bolt, de nálunk Óbudán egyről sem tudok. Persze rendelhetnék interneten keresztül is, akárhonnan, de előbb meg kellene szagolni, kóstolni, hogy megfelel-e egyáltalán az ízlésemnek, vagy keressek másfajtát.
De a téma szakértőitől, tapasztalt tea-fogyasztóktól szívesen veszem az ötleteket.

puer

 


Barkács

Ideje, hogy a cajon mellé kiegészítő hangszereket szerezzek be. Már van egy lábra rakható csörgőm, tojás alakú shakerem, ujjra házható shaker, és a dob oldalára feltépőzárazható kasztanyetta. Valamiért nekem a csörgő hozzátartozik a doboláshoz, bár az eddigiekkel nem vagyok teljesen elégedett.
Minap ellátogattam a dobboltba, és nem jöttem ki üres kézzel. (Egy hangszerboltban lehet nem vásárolni?)
Vettem egy használt, de szép hangú, állványra szerelhető tamburint. Lacival azt találtuk ki, hogy csinálunk a dob oldalára felszerelhető csörgőt, ami gyárilag 30.000 Forint körüli áron kapható. A bökkenő ott van, hogy tamburin-csengőt sehol sem lehet venni, ezért szétszedünk egyet. Faanyagot is kell szerezni, nem túl nagy tételben. Inkább amolyan leesett darabokat, hiszen nem sorozatgyártásra készülünk.
Viszont annyira tetszik az állványos csörgő hangja, hogy még meggondolom, hogy szétszedjem-e, vagy vegyek inkább egy másikat, meg ehhez egy állványt.
Tehát már csak faanyag kérdése, és jöhet a fúrás-faragás. A végeredmény meg valami ilyesmi lesz:

cajoncsengo

 


Hűtő

Várom az új hűtőt.
November 20. (péntek) a webáruházban megrendeltem, kifizettem átutalással. Szállítási idő 1-3 munkanap, felárért.
November 24. (kedd) visszaigazolták a befizetésemet. Aztán jött még egy email, hogy a rendelésemet átadták szállításra.
November 25. (szerda) felhívnak délután, kiszállítási időpont egyeztetésre. Mikor hozhatják az új hűtőnket? Elvigyék a régit?
Kérjük, hogy vigyék el szegény, öreg Görényt, hogy legyen hely Böhömnek. És hozhatják akár holnap, délután.
A telefonos ügyintéző nyomatékosítja, hogy reggel 9, és este 20 óra között szállítanak. Mondom oké, de napközben senki nincs otthon, minek sétáltatnák meg akkor?
Az ügyintéző közli, hogy ha nem vagyunk a szállítás idején otthon, akkor kérhetünk új szállítási időpontot, ez semmibe nem kerül nekünk.
Végül megegyeztünk abban, hogy ma hozzák ki (reggel 9, és este 20 óra között), előtte egy órával telefonálnak.
December 1. (kedd) reggel hazajöttem az éjszakai műszakból. Aludtam kb. délig, ahogy ilyenkor szoktam. Görény kihúzva, de még teli hassal áll az előszobában.
Várom a “mert hülye azért nem vagyok” feliratú teherautót.


Konyha

Ahogy a közmondás (bullshit) tartja: közös lónak túrós a háta. Nincs ez másként a céges, közös konyhával sem.
Egy tenyérnyi hely, mikróval, Szarvasi, meg patronos kávéfőzővel, kétlapos sparhelttel, és egy teafőzővel a mosogató mellett. Mindig akad valaki, aki nagyon otthon érzi magát. A koszos műanyag edények napokig a mosogatóban, vagy mellette hevernek. Egy reggel, kávéfőzés közben, elkezdtem őket kidobálni a kukába. Délutánra lett gazdájuk, és vagy elmosva száradtak, vagy eltűntek.
Van, aki a kész teát hagyja a teafőzőben. Pedig igazából csak vízforralónak lenne ildomos használni, mert a kannát sem mossák el, a szűrőt meg pláne nem fogják. Múltkor valaki még a víztartályba is tett mentateát. Azóta is rágógumi ízű, és illatú víz jön belőle.
Mikor kiírtam rá, hogy mi is szeretnénk teát főzni, kicsit normalizálódott a helyzet, mert mindig rendbe rakva találtam, elmosott kannával. Ezidáig.
Úgy tűnik a kanna eltörhetett, mert hetek óta nem került elő, csak a műanyag teteje hever árván az egyik fiókban. Volt már ilyenre példa. Akkor a kolléga kiírta egy papírral, hogy eltört, bocs, már rendeltem egy újat. Azt hiszem ennek már búcsút mondhatunk.

Minap mosogattam ebéd után az evőeszközeimet. ismeretlen faszi odalép mellém, és megkérdezi:
– Mosogatsz?
(nem öreg, csak lógatom a lábam itt a medence szélén)
– Igen.
– Én is jönnék.
– Remek.
Aztán ráteszi az eszközeit az enyémekre, és így szól:
– Mosd már el ezeket is!
Azzal faképnél hagy. Első gondolatom az volt, hogy kidobom az egészet a szemétbe, de kulturált voltam. Csak otthagytam.

Mikor ide jöttünk, volt két garnitúra evőeszközünk. Mára alig maradt belőle. Zárt részen dolgozunk, a konyha az ajtón kívül van. Kolléga lemegy az udvarra dohányozni, közben kiviszi a reggeli, ebéd maradékát, és elmossa. Visszafelé elfelejti behozni a közös evőeszközöket, és innentől kezdve mások széthordják. Régebben gondom volt rá, hogy begyűjtsem őket, mikor dolgozni jöttem. De mióta van saját eszcájgom, nem foglalkozom ezzel. Már amúgy is untam, hogy csak én figyelek. Az eredménye az lett, hogy kolléga saját pénzén vett egy új készletet, de már annak a fele sincs meg.

Olykor, ha sok a mosatlan, kedvem lenne kiírni, hogy “anyuci itt nem mosogat el utánad”, de inkább nem törődöm vele. Viszont teát még mindig nem tudok főzni. Bár a folyosó végén van egy vízadagoló, ami szódát, meg forró vizet is ad…

Miért ilyen életképtelen némelyik ember?

 


khm…

Keresem a hangom.
Annyi minden történt mostanában, kezdve Kispipi születésnapjától, anyám haláláig, hogy kezd felgyűlni bennem, és kikívánkozik.
Kerestem új blognak felületet, ahol hallathatom a hangom, kiírhatom magamból, de a fenébe is! Pazzo vagyok, kis megszakításokkal 10 éve blogger, minek kezdenék új helyen?
Ebből adódik, hogy régi vágású vagyok, aki még feed-olvasót használ, és be sem teszi a lábát a facebookra a sok idióta közé. Szeretem az érdekes tartalmakat magam begyűjteni, hogy mit hallgatok az mp3-lejátszómon magam állítom össze, és visszasírom a nyomógombos telefont, de mellette lenne egy kisebb táblagépem is, amin neteznék.
Igen, ahhoz a generációhoz tartozom, akik elkezdték a blogokat írni, olvasták, és tiszteletben tartották a másik gondolatait. Klikkesedtünk, blogtalálkozókat szerveztünk, játszottunk, és élveztük. Eszünkbe sem jutott trollkodni. Sőt! Ha akadt is egy-egy ilyen alak, azt rövid úton kitessékeltük a játszótérről.
Az volt az álmom, sokak álma, hogy blogírásból szeretnénk megélni. Jó móka, jó munka lenne. Igazából sosem tettem le erről a tervemről.
De hova is akartam kilyukadni? Ja, igen! 1…2…3… mikrofonpróba!

 


Cajon

Utánaszámoltam, lassan fél éve, hogy tanulok cajon-on dobolni. Ez olyan 16 alkalom, mert nem minden héten tudjuk összeegyeztetni az időbeosztásunkat a tanárommal.
Még valamikor tavasszal vittük el Kispipit egy hangszersimogató előadásra, mert az iskolában szeretett volna furulyázni tanulni. Mi meg gondoltuk, itt legalább kipróbálhatja. Mire vége lett az előadással egybekötött foglalkozásnak, beleszeretett a darbukába.÷)
Én pedig megláttam egy addig számomra ismeretlen perui dobot. Ez a cajon.
Hogy hogy megy a tanulás? Lassan. De lehet, hogy én vagyok türelmetlen, illetve kishitű. Végül is hova sietek? És mit várok, amikor havonta ha kétszer eljutok órára, meg hetente néhányszor tudok gyakorolni?
Szóval megyeget. Ide szoktam feltölteni olykor, hogy visszahallgassam, mennyit fejlődtem. Eperke szerint fejlődtem. Persze aztán megbánom, és legszívesebben letörölném őket.

Ő az én cajon-om

Ő az én cajon-om


Nevek

Mindig bajban vagyok a nevekkel. Hiába. Ez a memóriamodul hibás az áramköreimben. Így aztán beceneveket aggatok életünk “fontosabb” mellékszereplőire.
Ezért aztán van Nincsmindeningyen, aki, miközben javítottam a számítógépüket, panaszkodott, hogy mindig mondja a férjének, ne jószívűsködjön, kérjen pénzt a munkájáért, mert “nincs minden ingyen”. Ezek után, ha benyujtottam volna a számlát, biztos húzta volna a száját.
Aztán ott van a Turkász. Az ő gyereke mindig feltúrta a babakocsi alját, és úgy kellett kicsavarni a kezéből a vacsorát. Az anyja persze nem szólt rá. Gondolom, ha sikerül a játszótéren valamit levadásznia, otthon egy gonddal kevesebb.
Ma a következő jelenet játszódott le a munkahelyen:
– Kivel vagy ma?
– Ööö… Nagyonfontos Nyalógéppel.
– Á, a Kalászi kollégával?
– Igen, vele.

neve