Képregényfesztivál után

Az idei, avagy a 15. Képregényfesztivál befejeződött. Véleményem szerint nagyon jó volt. A látogatottságról még nem ismerek adatokat, de szerintem többen voltak, mint tavaly, vagy mint a decemberi Hungarocomixon.
Szerencsére az idő is jó volt hozzánk.

Technikailag fejlődhetnénk, mert a beszélgetéseket jó lenne felvenni, esetleg élőben streamelni, de a szervezés nagyon profi volt. Mint önkéntes segítő, nyitás előtt a helyszínen voltam. Raktam fel plakátokat, nyitás után osztogattam műsorfüzetet a kapuban, és felügyeltem két színpadi beszélgetésre. Persze vásároltam jó pár képregényt, főleg hazai rajzolók munkáiból.

  • Usagi Yojimbo 8.
  • Spirou & Fantasio 1, 3.
  • Alan Moore & Eddie Campbell: A pokolból
  • Pilcz Roland: YKX 2. – Sötét vizeken
  • Gotthem 2.
  • AllStar – Nem minden csillag ragyog
  • Zorro 1. (bizony, ez is magyar alkotók műve)
  • Mercurio Loi
  • Lilith
  • Nicolas Mahler: Goldgruberné és a művészetelmélet
  • Madarász Gergely: Majomdaráló 4.
  • László Márk: A kisfiú és a szellembohóc

Mint képregényszerető ember, még sokkal több alkotással tértem volna haza, mert nagy volt a választék, de reményeim szerint az elmaradt füzeteket a nyári Képregénybörzén meg tudom vásárolni, vagy megrendelem az alkotóktól.

Zsákmány a Képregényfesztiválról

Fáj

Fájt az alvás, úgy az éjszaka közepétől, szó szerint.
Többet kellene mozogni, mert az ülés megöl. Tényleg.
Hetente egyszer elmegyek túrázni, ha az időjárás is engedi, meg ha úgy jön ki a szabadnapom. Legutóbb már 22 kilométert mentem a Pilisben. De ez nem számít.
Próbálok heti egyszer eljutni jógaórára. Ami nem egyszerű, mert ha szabadnapos vagyok, nem biztos, hogy az oktatónak is van órája. Lehet hogy be kellene nézni egy másikéra is, de én ragaszkodó típus vagyok.
12 óra a munkaidő. Ha éjszakás vagyok, olykor bebólintok a székben majd’ két órára. Aztán hajnalban haza, beugrom az ágyba, alszom délig. Utána este, normális időben szintén ágyba.
123 évig hogy fogom így bírni?


Kéne

Rajzolni kellene. Meg írni (a múltkor olyan jól sikerült a tanárnak írt lebaszólevelem, és az osztály év végi újságjában is megjelent egy “cikkem”. Na jó. Az nem olyan nagy szám.).
Biciklit kellene venni, hogy biciklizhessek a közeli hegyeken. Vagy elég lenne túrázni. Oké. Végül is azt rendszeresen műveljük.
Zenélni kellene, mert ugyan fizetem havonta a próbaterem rám eső részét, de a cajonjaim, motiváció híján, már egy jó ideje nem szólaltak meg.
Játszani kellene a Wii-n, mert most kaptam egy halom Gamecube játékot, és van, amit ki sem próbáltam.
Meg kikapcsolódni kéne, meg szexelni kéne. Meg idő kéne, de az nagyon.
A munka mindet elviszi. Ha meg akad egy kicsi, azt meg a fáradtság foglalja le magának. Aztán könnyen mondja más, hogy felül kell emelkedni rajta, és menni, és csinálni, amikor nem érzek motivációt olykor még a létezéshez, meg a lélegzéshez sem.


Kávé

Mikor a belvárosban megiszod életed, vagy az év egyik legjobb kávéját (dupla presszó, 2,4 dl tejjel), utána az otthoni – amire olyan büszke voltál, hogy az Omniásokat is pofán röhögted miatta – sem ízlik olyan nagyon.

 


Venni, venni

Van olyan időszak, mikor sok minden elromlik az ember otthonában.
Először próbálja elodázni a hirtelen jött kiadást. Javítgatni az eszközt, ha lehetséges, de aztán nagyot sóhajtva körbenéz az interneten, végigjár egy pár boltot, és összeszorított fogakkal a zsebébe nyúl.

Minap a NAS-unk végérvényesen megadta magát. Próbáltam újraindítani random időszakonként, betettem a hűtőbe, mert régen az segített, de semmi.
Körbenéztem a piacon, és eléggé elszállt árakat találtam. Okosabb emberektől azt a tanácsot kaptam, hogy vegyek mikroszervert, mert többet tud, és mert jobb, mint egy sima hálózati tároló, és kb. ugyanannyiba kerül. Na, de hol kapok ilyet, normális áron?

Két hete, hogy az öreg Puch biciklimet lepucoltam, visszaakasztottam a tavaly kiakadt váltóbovdent, és az első tavaszi napsütésben a Megyeri híd felé vettem az irányt, úgynevezett “teszt bringázás” végett.
Aztán úgy félúton a híd felé, a bovden, illetve az összekötője ismét elhagyta magát, és engem. Így egy sebességgel, de megtettem a tervezett utat. Ha már messziről észrevettem egy közelgő emelkedőt, elkezdtem őrülten tekerni, mint egy hörcsög a futókerékben. Hazaérve megrendeltem az erősebb összekötőt, és a hozzávaló bovdent is, de már egy ideje érzem, hogy ideje lenne egy másik, jobb felszereltségű bringát venni.
Mikor tavaly nyáron  bicikliket béreltünk az Árpád hídnál, és egy normális vasat éreztem magam alatt, már kezdett megfogalmazódni bennem ez az érzés.

 


Előző

Mostanában úgy kell rávennem magam mindenre.
Az otthoni jógázásnak amúgy is megvan az a veszélye, hogy előtte még odadobok egy mosást, még elmosogatok, még rendet csinálok, aztán már annyi az idő, hogy reggelizni kellene, és tele hassal nem lehet jógázni.

Fizetem a próbatermet, de nem is tudom mikor voltam ott utoljára. Még dobot sem kell vinnem, mert van vagy tíz a terem polcán. Igaz, itt az is közrejátszik, hogy nincs kivel zenélni. Magamban meg már unalmas, csak ütni a ritmusokat.

A rajzolás sem megy. Épp tegnap sikerült megerőltetni magam, úgy másfél hét után. Igaz, hogy ilyenkor papírt, és tintát pazarlok, de legalább lett valami, ha nem is szemgyönyörködtető, végeredménye.
A rajziskolába jutásom meg annyira hektikus… ehh!

Az előző bejegyzésemhez kapcsolódva, folytatódik ez a… nem is tudom, mitől van ez a motiválatlanság. Nevezzük tavaszi fáradtságnak. Remélem, hamar elmúlik.


Kedv

Vannak ezek az elkeseredett, szomorú, befelé forduló időszakaim, mikor nem érzem jól magam a bőrömben.
Tegnap hiába ejtettem meg az idei első biciklizést, mert a váltó félúton elhagyott.
Akármit csinálok, rosszul sül el.
Ilyenkor azt gondolom, minek rajzolni, mikor nincs tehetségem hozzá, és nem az jön ki a kezem alól, ami a fejemben van.
Minek doboljak, mikor egyedül vagyok, és nincs egy gitáros, akivel ketten örömzenélnénk hetente legalább egyszer.
Aztán itt a munka. Piszkosul utálok hajnali 4-kor kelni, még ha taxit, vagy céges kocsit küldenek értem. Vagy reggel 6-kor lefeküdni az éjszakai műszak után, és délben felébredni, nem túl kipihenten, aztán hajrá, vissza a malomba.
El kellene innen menni, de jön a kérdés, hogy hová? Mit tudnék csinálni? Ehhez értek, meg a világításhoz. Sosem csináltam mást.
Hobbiként viszek pár wordpress-es weboldalt ismerősöknek, töltöm fel a tartalmaikat, amit küldenek. Nem lenne rossz egy ilyen munka.
Mostanában megyek egy ismerős fazekashoz, hogy kipróbáljam a korongozást, és ha bejön, igyekszem megtanulni. De ezzel a hangulattal már előre félek, mi lesz belőle.
Azt hiszem, rám férne egy jó nagy alvás, és sok szex…

 


Zabos

Az első zabkásámat kilöttyintettem a klotyóba, mert hülye fejjel ananászdarabokat tettem bele, és azzal együtt főztem össze. A végén úgy nézett ki, mint valami fura állagú leves, vagy főzelék.
A második zabkásám csak kifutott a mikróban. De ebbe a banándarabok mellé, már csokipasztillákat is dobáltam.
A karma megbaszhatja!

 


Taxi

Reggel 4.30-kor taxiba ültem, mint mindig, mikor nappalos vagyok.
A rádióban Hungária, Edda, aztán Lord szólt.
Néztem a szélvédőn túli Szentendrei utat. Már csak az hiányzott, hogy egy Ladában üljek.
Akkor, ott úgy tűnt, hogy errefelé semmi sem változott a 80-as évek óta.
Jobban belegondolva, ez így is van.


Életmód 2.

Egy valamit megtanultunk az “életmódváltás” kapcsán: soha, senkinek ne mond el!
Tényleg. Nem kell. Az emberek általában hülyeségeket gondolnak ezzel kapcsolatban. Apósom konkrétan azt, hogy szegény gyerek, biztos éhezik itthon, mert nem etetjük valamivel óránként.
Konkrét példa: egy héten át Kispipi az osztálytársával, és annak anyukájával volt, úgynevezett “házi napköziben”. Avagy, csereüdültetés, mert a másik héten a kislány volt velünk.
Előzőleg elmondtuk M.-nek, az anyukának, hogy mit nem etetünk a lányunkkal, mert elég sok munkába, kitartásba került, hogy végre normálisan nézzen ki, és jól érezze magát a bőrében. Soroltam: semmi tészta, péksütemény, lisztes dolog, krumpli. Fagyi heti egy, vagy kettő.
“Ahaaa!” jött a válasz.
Anyuka, nagyon precízen megtervezte a hetet excelben, és átküldte a napi programot, meg a menüt.
Az utóbbi így kezdődött: Hétfő – gulyás leves, túrós tészta, vagy palacsinta…
Nálam itt szakadt el a cérna.

Eper is megkapta a magáét a barátnőitől, mikor elmentek együtt egy születésnapi buliba.
Azon kívül, hogy irigy pillantásokat kapott, volt egy mondat, amin azóta is nevetünk, ha eszünkbe jut: “most már ne fogyjál tovább, mert ráncos leszel!”
Ezen a bulin szóltak rá azért, mert evett egy szelet tortát, vagy épp egy kis sonkát, hogy: “Mit eszel? Neked olyat nem szabad, hiszen életmódváltásban vagy!”

Tehát, ha valaki eztán azzal jön, hogy “jaj, de jól néztek ki! Fogyókúráztok?”, akkor nem kezdjük el taglalni, hogy csak ezt, meg azt nem eszünk, és odafigyelünk az étkezésre, mert úgysem érti meg. Egyszerűen lezárjuk a kérdést: Nem!