Hétköznapi vérszívó – Mindegy (Vázlat)

Épp ráharaptam volna aktuális vacsorám kecses, hófehér nyakára, ami őszintén megvallva az egyik gyengém, mikor a hölgy kéjesen felnyögött.
– Falj fel, Jackob!
Éreztem, hogy itt valami félreértés lesz. Felnéztem áldozatom lecsukott, izgalomtól rebegő pilláira.
– Pardon, kisasszony?
– Mondom, falj fel!
– De mintha említett volna egy nevet…
Most már kinyitotta a szemét, és kelletlenül válaszolt:
– Egy farkas… egy farkas nevét.
– Érdekes – mondtam társalgási hangnemben – akit én ismerek az Ödön névre hallgat, és krampácsoló Rákosrendezőn. Megjegyzem, remek fickó, de kissé vadállatias a modora.
– Milyen kiábrándító! – húzta fel fitos orrát a hölgy.
– Különben is – folytattam zavartalanul – én vámpír vagyok, és nem holmi bolhazsák.
– Így mindjárt más. – mosolyodott el áldozatom, és tekintetét az enyémbe fúrta – és mi a neve?
– Jenő. Tóthkomlossy Jenő, szolgálatára. – csaptam össze huszárosan a sarkam.
– Ó! – húzta fel ismét az orrát a hölgy.
– És gróf vagyok! – tettem hozzá büszkén.
– Á! – enyhült meg a tekintete, és finoman visszahajtotta kecses nyakához a fejemet, és felsóhajtott – Ó, Edward!

 


Hétköznapi vérszívó – Könnyű préda (vázlat)

Könnyű. Túl könnyű. Dühítően könnyű manapság áldozatot találni, mióta dúl a vámpír divat. Némelyik majdhogynem felvágja a nyaki ütőerét, és szívószállal, kis napernyővel kínálja magát. Meg van bolondulva a világ. Divatba jött a vámípizmus. Hol van már az áldozat becserkészése? Sötét utcán lopakodás, falról ráugrás? Vagy elcsábítani, és kiinni az életerejét? Elég csak megvillantanom a szemem, és már rimánkodnak, hogy vigyem magammal őket. Volt egy lány, aki ahelyett, hogy sikított volna rémületében, rimánkodni kezdett, hogy had fényképezze le magát velem, meg hogy egy napos réten akar a fénylő mellkasomhoz bújni. Mi van? Néztem le magamra, és majdnem otthagytam a terített asztalt. De azért csak vacsora lett belőle. És vannak a még hülyébbek. Egyik éjjel egy feketébe öltözött, hosszú kabátos fiatal srác jött velem szeme az utcán. mikor közel ért, elkezdet vicsorogni. Hosszú szemfogai voltak. Én meg azt hittem, hogy nekem akar esni, és jól lekevertem neki egyet. Erre kiesik a szájából a műfog, mert addigra már kiderült, hogy nem közülünk való, és a földön ülve elkezdett siránkozni, hogy miért bántom, meg hogy ő egy Alkonyat-gyerek, vagy mifene. Mérgemben majdnem kitörtem a nyakát. Ehelyett inkább felvittem egy templom tornyába gondolkodni. Szerintem az első harang-kondulásra megjött az esze. De úgy sipákolt, mint egy kislány, mikor a templom falán másztam fől vele a hátamon. Esküszöm, egyszer megnézem ezt a filmet, aztán elmegyek egy olyan helyre, ahol nincs mozi, és csak analfabéták lakják.

 


Lesz még

Fene sem tudja, hogy jutottam el egy vámpírtörténet írásáig. Valamit írni kell. És mindenkiben van valami, amit ki szeretne írni magából. Bennem ez van. Nem tudom miért. Talán a család múltja miatt. Erre utalnak a "másik világ" bejegyzések is.

Új munkacímet adtam a történetnek. "Hétköznapi vérszívó" lesz mostantól. A második vázlat születőben van. Még a fejemben, de talán ezen a héten kikerül a blogra. Az egyik kolléganő, akinek mutattam az elsőt, állandóan nyaggat a folytatásért. A béke kedvéért elküldtem neki a Twilight mind az öt részét. Legalább addig lesz mit olvasnia.

Bár még nem állt össze rendesen, valahogy úgy gondolom, itthon, azaz Budapesten fog játszódni, az első világháborútól napjainkig, kis külföldi kalandozással. Igyekszem a boncnok tanácsait is követni. Hogy mi lesz belőle, és mikorra? Ha marad lelkesedés, motiváció, és főként ihlet… Az már a jövő zenéje.


Hétköznapi vérszívó – A születés (vázlat)

Sokan kérdezték már, mi az a hegyes fog a nyakamban. Mindenkinek azt mondom, farkasé. Hogyan is érthetnék meg az igazságot? Hogy azé, aki miatt az lett belőlem, ami közel száz esztendeje vagyok. Azé, aki szörnyeteget csinált belőlem, aki megkeserítette anyám életét, és akin ezért bosszút álltam. Az apámé.

Ellentétben a hiedelmekkel, és a regényekben leírtakkal, mi igenis eszünk, iszunk, alszunk. Nem félünk a napfénytől, a kereszttől, és a fokhagymától. Nem változunk denevérré, hogy elrepüljünk. Repülni sem tudunk. Csak hatalmasat ugrani. És tudunk szeretni is. Igaz, nemzeni csak egyetlen egyszer.

Így születtem én is. Az 1800-as évek végén, egy kényszerházasság gyümölcseként láttam meg a napvilágot. Akkor még senki sem sejtette, apám kivételével, hogy húsz évvel később mivé leszek.

Mikor kitört a háború, már csak ketten maradtunk anyámmal. Apám egy éjszaka elment, és soha többé nem jött vissza. Akkor lettünk igazán szabadok. Onnantól fogva anyám kivirult. S bár az első időkben éjszakánként minden neszre felriadt, pár hónap múlva azt hiszem végre el merte hinni, hogy mindörökre vége a szenvedéseinek, és a szörnyeteg nem jön vissza többet.

A dolog iróniája, hogy aznap, mikor megkaptam a hadseregtől a behívómat, éjszaka telihold volt, s iszonyatos szenvedések között, megkezdődött az átalakulásom. Nem tudtam, mi történik velem. Forgott körülöttem a világ, vért hánytam, s már felkészültem a halálra is. Hajnali négykor hirtelen szállt rám a nyugalom. Az érzékszerveim kiélesedtek, a félhomályos szobában a tárgyak kontúrjai erősebbnek látszottak.

Anyám végig mellettem volt. S mikor kinyitottam a szemem, ő beszélni kezdett. Elmondta, mi volt az apám, hogy milyen szenvedéseket kellett kiállnia mellette, s hogy azt remélte, én sohasem leszek olyan mint ő. De aznap éjjel az utolsó reménye is elpárolgott. Mikor elkezdődtek a kínjaim, már tudta, hogy nincs visszaút. A fia örökölte az apai átkot. Vámpír lett.

(foto: xXCold-FireXx )


Másik világ – Sikátor (vázlat)

Érzem a szagát. A mocskos vágynak különös bűze van. Figyelem, ahogy a tízéves forma lánynak a kutyájával akar barátkozni. De az morog, vicsorog rá. Hiába. Az állatok is megérzik a rossz embert. Tudom, mi jár a fickó fejében, hallom a gondolatait, ismerem a tervét, de próbálom kizárni a fejemből. Hirtelen kikapja a lány kezéből a tacskó pórázát. Egy mozdulattal a falhoz rántja a kutyát, és a sikátor egyik kukájához köti. A lány előbb utána veti magát, és kiabál, hogy engedje el a kutyáját. A fickó vigyorogva felé fordul. Még várok. Megvárom, hogy biztosan meg meri tenni azt, ami után a vére hajtja. A lány megijed. Hallom, ahogy hevesen dobog a szíve. Már nem a kutyájáért könyörög. Érzi, hogy többet is veszthet. A biztonsági őr ruhás férfi lekever egy nagy pofont, mikor a lány elkezd segítségért kiáltani.  Aztán röhög. A fiatal test neki zuhan a falnak. A kutya a másik oldalon neki feszül a póráznak, és veszettül ugat. De a fickót nem érdekli. A lány vérző sebét fogva sikít a fal mellé guggolva. Érzem, hogy a vér szagától kellemes bizsergés fut át a testemen. Jól ismerem ezt az érzést. Sok év kellett, mire megszoktam az alakváltozást. Ránézek a kezemre. Az ujjaim hegyén fémesen csillannak meg a karmok. Mikor a férfi rá veti magát, leugrom a tetőről, csendben, mint egy ragadozó. Bár felesleges halkan járnom. A kutya ugatása elnyom minden zajt. Végre, pár napi ínség után, ma enni fogok. A fickó feltépi az ájult lány blúzát, és mocskos kezével a szoknyája alá nyúl, miközben ráfekszik. Most. Érzem az undort, a gyűlöletet az ilyen férgek iránt. A torkomból feltör az üvöltés. A férfi rám néz. Már annyira elborította agyát a vágy, hogy nem is igazán látja, ki vagyok. Tesz egy hirtelen mozdulatot, miközben feláll, s kezében egy kés pengéje villan. Harcolni akarsz? Legyen. Minden gyűlöletem összegyűlt. Megfeszül a testem. Csak egy gondolat kell, s már nem élne. De ennek a féregnek nem jár gyors halál. Szenvednie kell. Rá vetem magam. Egy intésemre kirepül a kés a kezéből. A mellkasára ülök. Megpróbálja a karjait kiszabadítani a térdeim alól. Mikor újra felüvöltök, a hold felé fordítva arcom, a hírtelen támadt szél lekapja a sapkát a fejemről. A fickó meglátta az arcom. Érzem, ahogy megremeg. Már ő is üvölt. Könyörög a szaros életéért. A félelemtől maga alá csinál. Egy pillantás alatt feltépem a nyakát. Mikor érzem, hogy elernyednek az izmai, leszállok a melléről. Mellé térdelek, és feltépem a szíve tájékát.


A lány még mindig ájultan fekszik a sikátor kövén, de él. Hallom a lélegzését. A kutya nyüszítve, könyörgő szemekkel néz rám. Megsimogatom a fejét. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve, bele dugom az ujjam egy közeli vértócsába, és összekenem vele az eb pofácskáját.


Másnap este a Duna parti templom tetején olvasom az aznapi újságot. Rejtélyes halálesetről írnak. Egy biztonsági őrt szétmarcangolva találtak az áruház melletti kis utcában, egy ájult fiatal lány, és egy tacskó kutya mellett. A férfi szíve rejtélyes módon eltűnt.

(kép: Bluefley)


Másik világ – Ragadozók (vázlat)

Itt
állok a HÉV kocsi közepén, és ezeknek fogalmuk sincs arról, hogy bármikor
beszippanthatom a lelküket. Csak egy gondolat, és máris lélek nélkül
ücsörögnek a helyükön. Csupa fiatal. Most mennek haza a suliból. De nem
kellenek. Egyszer kóstoltam egy fiatal srác lelkét, mert azt
hittem, emlékeztetni fog az én fiatalságomra. De, fúj! Ocsmány, nyúlós
volt az íze. Éretlenek. Nem is
foglalkoznak olyan dolgokkal, mint lélek. Tele van a fejük telefonnal, discoval, ruhával, meg szexel.

Érdekes eset a mai. A metrón egy kis kölyök bámult. Pedig
semmi különös nem volt rajtam. Farmer, kapucnis pulóver, mellény, meg
sapka. Úgy öltöztem,mint az emberek. De úgy tűnt, a kölyök valahogy szagot
fogott. Halványan elmosolyodtam. Ö is elmosolyodott, és hirtelen sárga
lett a szeme, mint egy ragadozóé. Csak egy pillanatig tartott. Aztán tovább
vigyorgott a sapkája alatt. Ha te így, én is így, gondoltam. A szemem vörösen villant, és kicsit
kieresztettem a karmaimat. Épp csak hogy lássa. Lehajtott fejjel
méregettük egymást. Manapság úgy mondanák, "scanneltük a másikat". Szinte megállt az idő. Mellettünk emberek jöttek-mentek, minden megállónál. Aztán valahol a Deák tér környékén én is leszálltam. Ma nem lesz itt harc, kisöreg. Ma lelkekre vadászom.

(Kép: Budgie's)


Másik világ I.

Sokat játszottam Klárival. Ott lakott a házunkban a Kossuth Lajos utca 2/B házmesteri lakásában. Vagyis hogy nálunk. Bizonyos időközönként megjelent. Beszélgettünk, és a játékkatonáimmal nagy csatákat rendeztünk, vagy csak guritgattuk egymásnak a labdát a földön űlve. Olykor olyasmit akart játszani, amihez nekem semmi kedvem nem volt. Olyankor dühös volt és mindenfélét dobált a szobában. Játékok, poharak, hamutartók repkedtek a levegőben, és csattantak szét a falon. Anyu mindig azt hitte, hogy én törtem el ezeket a dolgokat, és hiába magyaráztam, hogy Klári a bűnös. nem hitte el, és büntetésből a sarokba állított. Aztán egyszer benyitott a szobába, mert hallotta ahogy veszekszünk, és amikor belépett, épp az orra elött esett le Valérka a babám. Akkor láttam először ijedtnek. Látta, hogy én nem lehettem, mert épp az ajtó elött álltam. Kiküldött az előszobába, és felhívta nagyit, aki nem sokára meg is jelent nálunk. Bement a szobába, anyut pedig kiküldte hozzám. Nem volt bent sokáig. Hallottam ahogy nagyi érthetetlennek tűnő szavakat mormol. Aztán valami olyasmit mondott, hogy menj innen, nincs itt semmi dolgod. Végül kijött az előszobába. Kissé fáradtnak látszott. Leült a székre, kért egy pohár vizet, és azt mondta, most már nincs mitől félnem. Nem értettem, hisz szerintem addig sem volt mitől tartanom. Végül nyakamba akasztott egy amulettet, csókot nyomott a homlokomra és elment. Azután Klári sohasem jött többé. Később tudtam meg, hogy akkoriban már ötven éve halott volt.

 

– Miért ég minden síron annyi gyertya?
– Hogy a holtak visszataláljanak.
– Miért? Olyankor hol vannak?
– Ahol addig éltek, vagy ahol a hátrahagyott családjuk él.- Mondta, és meggyújtotta a kialudt gyertyát egy síron, amire egy kőangyal vigyázott ájtatos kőarccal.
– És ha elfújja a szél a gyertyát?
– Akkor nem talál vissza.
– Másik sírba költözik?
– Nem. Addig bolyong a temetőben, amíg megint meg nem gyújtanak neki egy újabb gyertyát, ami mutatja az utat.
– És ha senki sem gyújt neki gyertyát? Akkor örökre itt fog mászkálni?- mutattam körbe a temetőkertben.
– Jaj, te gyerek! Ne kérdezz már ökörségeket!- csattant fel nagyi, de aztán megenyhülve folytatta.- Akkor majd mi meggyújtunk neki egyet.
– Az a dolgunk?
– Az is…
– Akkor menjünk haza. A dédi már biztos vár minket.
– Nappal sohasem jönnek.- rázta meg a fejét nagyi.- Majd éjjel.
– Remélem visszatalál. – mondtam, és fülemre húztam a sapkám. Nagyon hideg volt abban az évben, Mindenszentek napján.


Bevezető

 

 


Eljött az ideje, hogy elmeséljem, hogyan is kerültünk Budapestről, a
napfényes Itália kék ege alá, azon belül is Toszkána dimbes-dombos táján, Peccioli városkája mellé,s hogyan próbálunk beilleszkedni a környék
mindennapjaiba.


Persze könnyebb dolgom lenne, ha Lajos, azaz Luigi, abbahagyná annak az
átkozott falnak a szétverését, mely az általunk hőn óhajtott nappalit, és a
konyhát elválasztja egymástól. Pillanatnyilag ez az a fal, melynek elbontásában
egyetértünk. Ugyanis bármilyen elképzelésünket eddig elétártuk a ház
átalakításával kapcsolatban, egyetértően bólogatni kezd, majd elgondolkodó
arcot vág,s végül elkezdi a "secondo me", azaz szerinte, és merőben
más elképzeléssel áll elő, mint amit mi néhány percen keresztül ecseteltünk
neki. Ezután menetrend szerint jön a vita, melynek végén én kétségbeesetten,
verítékezve és egyre harsányabban igyekszem tartani magamat az elképzelésemhez,
s ugyanezt teszi Luigi is. Végül kijátszom az egyetlen ütőkártyát ellene,
melynek nem lehet más eredménye, mint a vállvonogatós visszavonulás: én vagyok
a megrendelő.

Ne higgye senki azt, hogy olyan szőrös szívűek volnánk, hogy
szegény kőműveseinkre és egyéb iparosemberre aki nálunk dolgozik,
rákényszerítjük az akaratunkat és hóbortjainkat. Meghallgatjuk mi mindenki
véleményét, a hozzáértőkét pláne. De amikor annyi időt töltöttünk Enricoval aki
a házunk átalakítását, felújítását tervezte és kivitelezi, s végre oly sok vita
után megegyeztünk az épület végleges formájában, ragaszkodunk hozzá, hogy úgy
is legyen az utolsó csempéig.

A teraszon ülve, mindig rájövök, van még mit tennünk a ház körül.
Persze, a házban is, de az más dolog. Ez a kert volt már több mint egy éve,
mely a házzal együtt megfogott minket. S bármely nehézség, mely itteni életünk
kezdeti lépéseiben oly sok kellemetlenség forrása volt, itt nyugtot, békét
leltünk.