Másik világ II.

Halottak napjának estéjén, mindig kimentünk nagymamámmal a köztemetőbe, egy pár “kódiskaláccsal”, és egy nagy halom gyertyával. Nem mint ha olyan sok hallottunk nyugodott volna ott. A mécsesek arra szolgáltak, hogy Mamó segíthessen azokon a lelkeken, akiknek már rég nem gyújtottak irányfényt a sírjukon, hogy visszataláljanak ez élők közé.
Vagy épp ellenkezőleg. Végre elmehessenek.
A temetőben sétálva figyeltem, ahogy a sírok egyik oldalán az élők beletemetkezve az emlékeikbe merednek az elhunyt szeretteik neveire, miközben azok, az élőknek láthatatlanul a sír másik oldalán figyelték élő rokonaikat.
Igyekeztem elkapni a gyertyagyújtás pillanatait, mikor a pislákoló fény körébe megérkeznek az “odaátiak”. Varázslatos érzés volt.
Egy ilyen éjszakán figyeltem fel egy sötét, bár frissnek tűnő sírra, ahol egy lehajtott fejű, halvány gyerek álldogált.
Nyáron olvasott az újságban nagyapám egy családról, akik az M7-en vesztették életüket egy autóbalesetben. Anya, apa, és a hét éves kislány.
Még a fényképüket is lehozták a drámai hatás kedvéért, ahogy szépen felöltözve, mosolyogva pózolnak egy ház előtt.
Ennek a családnak a kislányát láttuk meg, ahogy a saját, és szülei sírfelirata előtt zokogott.
Úgy tűnt, hogy szegény valamiért evilágon ragadt, és nyár óta senki nem járt a sírnál.
Mamó csendben letette a cókmókját egy fejfa mellé, és lassan odalépett a sírdogáló kislány mellé.
– Ne aggódj kedvesem! – mormolta halkan – Mindjárt segítünk a dógodon.
Azzal a zsebébe nyúlt,  kivett belőle egy mécsest, és meggyújtotta. Figyelte ahogy a láng elkapja a kanócot, közben egyik tenyerével eltakarta, nehogy a szellő elfújja. Majd beletette egy pici üveglámpásba, és finoman a sír táblája elé állította, miközben halkan mormogott egy imát, vagy egy varázslatot.
Alig koppant az üveg a márványon, a gyertya fénykörében megjelentek áttetszőn-fényesen a kislány szülei. Szinte egyszerre nyújtották a kezeiket egymás felé. A felnőttek léptek egyet, a lány felröppent, és máris egymás karjában voltak. A három fej összeért, mint egy sátor teteje. Újra eggyé vált a család.
Aztán felénk fordultak. Szinte még fényesebben ragyogtak, mint mikor megjelentek. Arcukon boldog mosoly, az apuka karjában a kislánnyal, mellettük az anyuka. Mindhárman egyszerre intettek nekünk. Mint ha a szájuk is mozgott volna, de a szél hangján kívül nem hallottunk semmit. Intettünk mi is, aztán csendesen szedelődzködni kezdtünk.
Mikor újra a sír felé néztünk, már csak a mécses pislákolt halványan a márványon.

 

Másik világ I.

 


Haj

Lányunkat nagyon zavarja, hogy a rövid haja miatt sokszor fiúnak nézik. Az iskolában is megkérdezik tőle más osztályba járó gyerekek, hogy fiú-e, vagy lány?
A legviccesebb, és egyben legelképesztőbb számára az volt, mikor tavaly egy lány oda küldte hozzá a barátnőjét azzal az üzenettel, hogy bejön neki.
Természetesen akkor sem fogja megnöveszteni a haját, mert neki így kényelmes, így szereti, és ahogy ő mondta: az emberek hülyék!
Büszke vagyok a lányomra. ÷)

 


Fáj

Fájt az alvás, úgy az éjszaka közepétől, szó szerint.
Többet kellene mozogni, mert az ülés megöl. Tényleg.
Hetente egyszer elmegyek túrázni, ha az időjárás is engedi, meg ha úgy jön ki a szabadnapom. Legutóbb már 22 kilométert mentem a Pilisben. De ez nem számít.
Próbálok heti egyszer eljutni jógaórára. Ami nem egyszerű, mert ha szabadnapos vagyok, nem biztos, hogy az oktatónak is van órája. Lehet hogy be kellene nézni egy másikéra is, de én ragaszkodó típus vagyok.
12 óra a munkaidő. Ha éjszakás vagyok, olykor bebólintok a székben majd’ két órára. Aztán hajnalban haza, beugrom az ágyba, alszom délig. Utána este, normális időben szintén ágyba.
123 évig hogy fogom így bírni?


Retro

Próbálok visszarázódni a blogolásba, de azt veszem észre magamon, hogy már nem gondolkodom bloggerként. Viszont írni jó, meg mindig is a tevékenységeim része volt, és hát nem is szeretném elhagyni, rosszabb esetben törölni ezt a helyet. Hány éve is…? Lényegtelen!

Mostanában kezdek rájönni, ráérezni, hogy ami kimaradt a gyerekkoromban, azt most tudom pótolni. Ezzel együtt keresek valami régi hangulatot, amit akkori, szétzilált életem során érezhettem párszor.

Olyan dolgokra gondolok, amit egy film, amiből akkor a VHS-korszakban rengeteget lehetett kikölcsönözni a videotékából, vagy egy tárgy használata, ami szintén annak a kornak egy olyan ikonikus terméke volt, mint manapság az okostelefon.
Filmekről most nem írok. Mikor első fizetésemből bevezettettem a kábeltévét anyámmal közös belvárosi lakásunkba, és a szerelőtől vettem egy HBO-dekódert, sok olyan mozit láttam, amit ontott az amerikai filmgyár, és azóta is kedvenceimként gondolok rájuk. Viszont a tévécsatornák mára annyira agyonjátszották ezeket a műveket, hogy számomra a nosztalgiafaktor közelít a nullához.
A tárgyaknak viszont lelkük van, ahogy mondani szokták. Persze, ezekből is kevés jutott gyerekkoromban, és még kevesebb maradt meg, amit utólag nagyon sajnálok, mert így nem tudtam odaadni ezeket Kispipinek, hogy neki is örömet okozzanak.
Talán a Tomy gyártmányú, elektronikus kosárlabda játék az egyetlen ami megmaradt, és amivel sok időt töltöttem magányosan, meg persze a barátaimmal is.
Amim viszont sosem volt, és csak kölcsönbe kaphattam egyszer-kétszer, az a Nintendo GameBoy, amin leginkább Tetris-ezni lehetett, mert már a kazetták is drágának számítottak. Mikor anyám fizetése kb. 5.000 forint volt, ezt a kis kézikonzolt 8-10.000 forintnyi schillingért adták a határ szerencsésebb oldalán.
Valamelyik nap, épp az internetet bújtam mindenféle miatt, mikor szembejött egy kis megsárgult, plexi nélküli, de ránézésre ép időutazó, az 1989-es évből, nem túl drágán.
Gondoltam, ez egy jel. Megcsinálom, kipucolom, és milyen jó lesz rajta játszani. Vettem hozzá csavarhúzó készletet, mert a Nintendo konzolok háromágú csillagcsavarral, azaz tri-wingel vannak összeszerelve.
Babám hozott a kórházból hidrogén-peroxidot. Régen az elektromos cuccok, világos színű, műanyag burkolatába brómot raktak, ami napfényre kicsapódva okozza a sárgulást. De hidrogén-peroxid, és UV-sugárzás (alias napfény) hatására eltűnik.
Mivel egy játékom sincs hozzá, mikor meghozta a postás a GameBoy-t, Kispipivel elvittük a Jókai utcai PlayMánia konzolboltba, és kipróbáltuk. Aztán vettünk egy Asterix kártyát hozzá.
Mivel elkapott a lendület, vettem egy törött kijelzőjű, de szép burkolatú példányt is.
Most mindkettő szétszedve várja, hogy jobbra forduljon a sorsa. De legnagyobb sajnálatomra, LCD-panelt sehol sem találok hozzájuk.
És most várom Sopronból a következő két GameBoy-t.

 

 


Túra

Azt hiszem, végre elmondhatom, hogy megtaláltam a nekem való mozgásformát.
Futni nem szeretek. Edzőterem nekem túl steril, és túl sokan vannak (ha már egy idegen van, az is túl sok. Introvertáltság bekapcs.)
Bicikli… na igen. Az már régi vágyam, hogy megint legyen egy montenbike-om, és visszatérjek a hegyek közé vele, de ahogy kinéznek mostanában a szabadnapjaim, értsd: alig van, nem tudnék kihasználni egy minimum százezres gépet.
De a hegyeket, az erdőt szeretem. S mivel a Pilis szinte itt van a szánkban, meg is lett a megoldás (hogy nem jöttem rá előbb).
Vettünk túrabakancsokat, túrabotokat, kulacs, némi szendvics, vagy csak egy banán, és irány a közelben lévő Nagy-Kevély. Meg úgy en block a környező hegyek. Az utóbbi hónapokban tettünk a lábunkba úgy 110 km-t, láttunk csodás helyeket, és már nem okoz gondot, ha a lépcsőn kell felcaplatni akárhány emeletet. Ráadásul együtt, és egyedül is ugyanolyan jól kikapcsol.
Azt hiszem, hogy időről-időre leírom az útjainkat. Hátha más is kedvet kap hozzá.


Kéne

Rajzolni kellene. Meg írni (a múltkor olyan jól sikerült a tanárnak írt lebaszólevelem, és az osztály év végi újságjában is megjelent egy “cikkem”. Na jó. Az nem olyan nagy szám.).
Biciklit kellene venni, hogy biciklizhessek a közeli hegyeken. Vagy elég lenne túrázni. Oké. Végül is azt rendszeresen műveljük.
Zenélni kellene, mert ugyan fizetem havonta a próbaterem rám eső részét, de a cajonjaim, motiváció híján, már egy jó ideje nem szólaltak meg.
Játszani kellene a Wii-n, mert most kaptam egy halom Gamecube játékot, és van, amit ki sem próbáltam.
Meg kikapcsolódni kéne, meg szexelni kéne. Meg idő kéne, de az nagyon.
A munka mindet elviszi. Ha meg akad egy kicsi, azt meg a fáradtság foglalja le magának. Aztán könnyen mondja más, hogy felül kell emelkedni rajta, és menni, és csinálni, amikor nem érzek motivációt olykor még a létezéshez, meg a lélegzéshez sem.


Kávé

Mikor a belvárosban megiszod életed, vagy az év egyik legjobb kávéját (dupla presszó, 2,4 dl tejjel), utána az otthoni – amire olyan büszke voltál, hogy az Omniásokat is pofán röhögted miatta – sem ízlik olyan nagyon.

 


Venni, venni

Van olyan időszak, mikor sok minden elromlik az ember otthonában.
Először próbálja elodázni a hirtelen jött kiadást. Javítgatni az eszközt, ha lehetséges, de aztán nagyot sóhajtva körbenéz az interneten, végigjár egy pár boltot, és összeszorított fogakkal a zsebébe nyúl.

Minap a NAS-unk végérvényesen megadta magát. Próbáltam újraindítani random időszakonként, betettem a hűtőbe, mert régen az segített, de semmi.
Körbenéztem a piacon, és eléggé elszállt árakat találtam. Okosabb emberektől azt a tanácsot kaptam, hogy vegyek mikroszervert, mert többet tud, és mert jobb, mint egy sima hálózati tároló, és kb. ugyanannyiba kerül. Na, de hol kapok ilyet, normális áron?

Két hete, hogy az öreg Puch biciklimet lepucoltam, visszaakasztottam a tavaly kiakadt váltóbovdent, és az első tavaszi napsütésben a Megyeri híd felé vettem az irányt, úgynevezett “teszt bringázás” végett.
Aztán úgy félúton a híd felé, a bovden, illetve az összekötője ismét elhagyta magát, és engem. Így egy sebességgel, de megtettem a tervezett utat. Ha már messziről észrevettem egy közelgő emelkedőt, elkezdtem őrülten tekerni, mint egy hörcsög a futókerékben. Hazaérve megrendeltem az erősebb összekötőt, és a hozzávaló bovdent is, de már egy ideje érzem, hogy ideje lenne egy másik, jobb felszereltségű bringát venni.
Mikor tavaly nyáron  bicikliket béreltünk az Árpád hídnál, és egy normális vasat éreztem magam alatt, már kezdett megfogalmazódni bennem ez az érzés.

 


Előző

Mostanában úgy kell rávennem magam mindenre.
Az otthoni jógázásnak amúgy is megvan az a veszélye, hogy előtte még odadobok egy mosást, még elmosogatok, még rendet csinálok, aztán már annyi az idő, hogy reggelizni kellene, és tele hassal nem lehet jógázni.

Fizetem a próbatermet, de nem is tudom mikor voltam ott utoljára. Még dobot sem kell vinnem, mert van vagy tíz a terem polcán. Igaz, itt az is közrejátszik, hogy nincs kivel zenélni. Magamban meg már unalmas, csak ütni a ritmusokat.

A rajzolás sem megy. Épp tegnap sikerült megerőltetni magam, úgy másfél hét után. Igaz, hogy ilyenkor papírt, és tintát pazarlok, de legalább lett valami, ha nem is szemgyönyörködtető, végeredménye.
A rajziskolába jutásom meg annyira hektikus… ehh!

Az előző bejegyzésemhez kapcsolódva, folytatódik ez a… nem is tudom, mitől van ez a motiválatlanság. Nevezzük tavaszi fáradtságnak. Remélem, hamar elmúlik.